Amikor a mocsárba süpped lábad,

mikor magadban mélyen látsz sok emberi hátat,

mikor a mocsárba süllyed léted,

vizslatod a távoli magányos messzeséget.

Mikor lelked ingatag mielőtt a mocsár elnyeli,

töröli léted, a perceket pergeti,

és törölsz és törölsz, bár néha bánod,

minden törlés a létből apró belső halálod.

Senki nem tudja mit élsz át ilyenkor,

az egészséges nem is érti, miért teszed akkor,

Te csak teszed, és törölsz és kicsit a léted,

meginog a mocsár szélén, elnyel, nincs reményed,

senki se érti igazán, te így szemléled a létet,

szemléled a lelkedben az üres messziséget,

a távolban egy fa áll, ágai kopaszon nőnek az égnek,

valahol benned már meghalt az élet, 

annyira távolról kell a tájat nézned,

és néha elkeseredsz és törlöd mindenhonnan a léted,

mintha így könnyebb lenne óráról órára élned.

Óráról órára élned, nem függve emberi szótól,

nem függve mindenféle üresség-pótlótól,

nézed a messzi a fát, felette sötét felhők gyűlnek,

vihar kerekedik, lelkedben az érzések fagypont alá hűlnek,

és te törölsz és inogsz ott a barna mocsár közepén,

ott állsz várva a mélységet, mint egy szikla peremén,

ugrasz, elnyel a mocsár , utolsót kiáltasz fel a magas égnek,

élj tovább Te Élet, szemléld nélkülem a kopár messzeséget.

Sose tudtad, tán ma se érted ezt az egészet,

meghúzom magam, lapulok a fűben, többé nem beszélek.

Hisz ... félek, félek, biztonságot már nem is remélek,

az életem néma csönddel adózik a fájdalomnak, de élek,

néma csenddel adózik, és harcol a hangért mit elvettél tőlem,

a lelkem darabokra cincáltad, se testből, se lélekből nem kapsz többet belőlem.

Mindig, mind mintha az utolsó versem lenne,

rím és érzés mélyebb kapcsolatot keresne,

mégis mindig mintha az utolsó versem lenne,

köröttem a világ merő közönye peregne,

és mi van ha így lesz? Mi van ha ez az utolsó versem?

Eddig is rejtőzködtem, nem lesz rajtam rejtjel,

Mi van, ha eljönnek a kibaszott utolsó sorok,

és te továbbra se figyelsz rám, azt is elmulasztod,

és talán, talán ha jobb érzésű vagy, lesz egy kis rohadt bűntudatod,

ha nem, akkor az életet, szimplán tovább forgatod.

Azt mondják, a halállal, a gyásszal is megy tovább az élet,

és aki elment azt akarná, hogy te tovább éljed.

De míg él és az utolsó sorát is, bár fájhat de írja,

arra kér, még ne, szívből kér még ne gondolj a sírra,

 csak figyelj rá, tudd, érezd át mi zajlik benne,

könnyeivel adózik ha érez és figyel, és a kibaszott világ közönye

veszi körbe és belül szíve-lelke vérzik,

napról napra fojtja le magában a rohadt érzéseit,

és könnyei közt kér, de a világnak nincs ideje rája,

mondják, "oh, ez mindig sír, negatív, kerülni el a picsába".

De baszd meg, nem érted, nem érted mi ez az egész,

én se mindig értem, de a sorok között könnyem patakban folyni kész,

de vannak akik értjük, akik kibaszottul értjük egymást,

tudjuk érteni, érezni,  tüskésen ölelni és együtt annyira nem fáj,

mégis érezni, mit a másik hasonló érez,

mikor újra egyedül hagy, engem könnypatak éget,

hiszen időnként egymásért kell erősnek lenni,

a saját érzéseink nem feltétlen engedni, de semmit se feledni.

Eljátszok a világ közönyével és minden vers mintha utolsó volna,

sodródok és fuldoklok az érzelmi folyóban.

Jégbe zárt a világ, tükörjég-szoba,

jégfalam mögötti életem mostoha,

jégbe zárt, csúszós és végtelenül hideg,

magányos a lelkem, az élet pedig rideg .

Mindennap egy végtelen szerepet játszok,

éjszaka nehezen szenved bennem az álom,

szenved, majd mintha zuhanna lassan ténfereg,

pedig úgy szeretne zuhanni, zuhanni a mélybe,

de nem engedi az élet oly feszes léte.

Reggel kelek, automatán lépek a szerepbe,

érzésem már nincs, könnyem már nem igen peregne,

emberlétem a holdban, átlátszó a létem,

érints meg, és megremeg a levegő  a térben,

mert a test megvan, de merre van a lélek?

Elveszett útközben, jégvilágban élek,

a jeges fuvallat vagyok mit hord a szél,

ha a lélekbe könny perdül, megfagy, nem remél,

igazán már nem, nem is nagyon fél,

mégis mitől kéne? A szerepben az ember már nem él,

egy része halott, a jégszoba fala kőkemény,

bele késeket hajítva pattog az szerteszét,

kezed magad elé, nincs más mint magad védd,

jégtömlöcbe zár a táj, fagy él a rejtekén.

Aztán ahogy végre egyedül, kilépsz és a szerep mögött te vagy,

az élet-feszülésből könnyek fakadnak,

egyenként kis jégfolyóként az arcodra fagynak.

Elmúlt az éjfél, átléptük az évet,

a lakásból figyeltem egymagam a  színes fényeket,

bor tompította agyam és háborús félelmemet,

nem gondolkodtam át eddigi és ez utáni életemet,

hisz te biztos jól mulattál, barátokkal táncolgattál,

vagy csak ettél-ittál, együtt voltál,

s az én létem oly magányosan hitvány,

nem nehéz ezt felejteni, velem többé nem beszélgetni,

menni, merre a színek visznek,

már nem adom magam a hamis hitnek,

szellemlétem nyitva - tárva, úszik át az újba, kába,

ki ember, a legtöbb felejt, mi vagyok én? egy rohadt selejt?

mert van kivel normálisabb-könnyebb az élet,

megértem ha út szélén hagysz és azt tovább éled.

Fekete éjsötét lepel a fehér tájon,

lebegve úszol át a halálon,

hajszálak a meleg fekete sálon,

puhába teker szürke kardigánod,

az éjszaka mint a fekete bársony,

rád terül s magába szívja magányod,

fehér takaró a messzi távoli vidéken,

feletted csillag se világit fenn a sötét égen,

és mikor végre elalszol, magába cuppant az álom,

és egy éjszaka egy kép-telen sötét pillanat, könnyeddé válik halálod.

A telefon csipog, szemed alig nyílik, fáradt,

s miután az este megvetetted a puha ágyat,

egy pillanat, lépést lépés után vitt a lábad,

minden egy pillanat és újra vár az ágyad.

De nem enged, nem enged az éjszaka zuhanni,

mert ahogy szemed kezded, próbálod lecsukni,

úgy fogsz a mennyek kapujába jutni.

Az almabor apránként fogyott, gyomrában a nyomás nem igazán csökkent. - in medias res - vágott neki a bűnös mező megnyirbálásának. A bűnös mezőt szavak alkották. Sok ki nem mondott szó. Sok belső szó, amit úgy kimondott, elmondott volna x-nek, y-nak, z-nek, de nem tehette, mert úgy érezte szavai a purgatóriumban fognak égni. Nem volt kinek mondani, lassan már nem volt mit mondani, minden mondható nem mondhatóvá lett és a szavak egyenesen utaztak az alvilág felé porrá égni.

Szorongott. Az almabor fogyott, ő pedig a bűnös mezőt próbálta nyirbálni. Észrevehetetlen marad mindörökké - gondolta, majd még egy korty. Mi lesz, ha elfogy? - nem marad már még csak ilyen kis light alkohol sem. Néha vágyott, nagyon is vágyott az alkoholra, de úgy érezte azt se teheti. A munka, a mindennapok, a csendes, lebegő hétvégék elárasztották, emberi kapcsolatai egyszerűen csak úsztak körülötte. Elérni bárkit is, együtt meginni valamit, szokni az együtt létezést nem volt az élete része. Úgy érezte, hogy ott fenn lebeg, körülötte emberek, idegenek, ismerősök kevésbé és kutyák, kutyák akikkel igazán meg tudta értetni magát. Számukra az emberi nyelv más színezetet kapott.

Az almabor fogy. Bár bevállalt volna valami erősebbet - gondolja, de ennek már késő. Valahogy ez is egy tiltott elemmé vált lelkében. Tiltott. Bűnös. Ahogy a szavak is azok. Túltelítődnek és a bűnös mezőn elkezd nőni a gaz. A kifejezés, ahogy egész életében tiltott elem volt, csak igyekszik feloldani bűnösségét, igyekszik megóvni a szavakat, hogy azok ne rohanjanak sebesen a purgatórium felé. Nem mondhatja, hát írja. Kérdés az, eljut e mindez bárkihez a külvilágból. Számít  e ő, számítanak e a szavai annyira, hogy kapnak reakciót, jót vagy rosszat, de ... szomjazik, teste-lelke kiszáradt, szomjazik az elismerésre, szomjazik arra, hogy bárki is valami pozitívat mondjon róla, arra hogy érdemes élnie, mert emberként jó és ami benne zajlik .... és már könnyei folynak, a bűnös mező elkezdi kihúzni belőle a feszültséget, mindazt, ami elszorítja, amitől nem lehet igazán ember az emberi világban. Nem lehet igazán ember ott, ahol emberléte nem valami elfogadott és támogatott dolog. Könnyei potyognak , ahogy a bűnös mezőn elkezdi  a gazokat tépkedni és nyirbálni. Nem, nem, nem mehettek a purgatórium felé, az ijesztő és sötét és forró és a tűz vörösen lángol és minden ott ég.

A gyomor olyan nehéz mintha kövek sokasága lenne benne, az almabor fogy, küzd a szavaival, küzd mindazzal amit bűn övez, mert nem fogadják igazán be. Valójában úgy érzi, csak átsuhan felette a világ. Próbálkozik, de az emberek csak tovább suhannak minden felett , ami az ő .... valódi ... énje (?) , valósága, mert ez lehet hogy kurva nehéz és ezt kurvára nem vállalja fel senki, könnyebb ott hagyni. Hiszen ők jól vannak, élményeik vannak, normális emberi kapcsolataik, minek is akarnának egy koloncot a nyakukba venni.

Elfogyott az almabor, bár erősebb lett volna, de akkor most nem írna itt. Akkor nem tudná a bűnös mező elemeit összeszedetten tartani, bár így is úgy érzi, darabjaira van csúszva, könnyei mint természetes létállapota elemei végigfolynak arcán. Próbál megnyugodni, szavakat találni arra, ami történik, de képtelen és minél többen munkálkodik a szavak feloldozásán egyre bűnösebb lesz. Talán ez fáj, kegyetlen fájó homályos sötétje ez a léleknek.

Az írás néha megdobja, energikussá, pörgőssé teszi, néha a mélységbe vezeti és a mélységben az összes kimondott, kinemmondott, hamuvá égő szó elindul utolsó útjára.

Ő pedig elválik a benne rejtett szavaktól és elindul a fény felé. A sötétségben elnyúló távolságban fényt vesz észre. Angyali hangok hívják, látomások kergetik, végigpereg az élete, az emberek a homályba vesznek, senki nem kíséri, ahogy a Földön se kísérték. Megáll a kapu előtt, egyre tisztább, a szavai már rég elhagyták, a pokolban égtek hamuvá. A lélek már nem beszél, némán lebeg. Belép a kapun. Haza ért. Oda, ahova az emberlét küzdelmei már akárhogy ragaszkodnak az adott lélekhez, már nem érnek el.

A világra homályos, őszi sötét ereszkedett. Tóni, ahogy szokásos volt, ma se tudott igazán elaludni. Magára húzta a puha plédet és figyelte a sötétséget. Csak figyelt. A sötétben mindig kicsit úgy érezte, hogy nem látható de mégis érzékelte fizikai valóságát. Érzékelte testét, az ágyat, a takaró puhaságát, a takaró alá is bekúszó őszi éjszakai lehűlő levegőt. Ahogy ott feküdt, egyszer csak apró neszezésre figyelt fel. Valaki Tóni ablakát kopogtatta. A fiú megijedt. A legnagyobb csendben figyelt, Pamm-Pamm , Pamm- Pamm - csak a saját szívverését hallotta és érezte, ahogy ereiben lüktetve áramlik a vér. Hirtelen a sötétség burkolta világ láthatatlanságában elkezdte nagyon is jól érzékelni a testét. A kopogás egy pillanatra megállt. Majd újra kezdődött. Tóni nagy nehezen felállt, a legnagyobb csendben lépdelt az ablak felé. Lába alatt a régi ház parkettája meg-megnyikordult, Tóni megremegett ijedtében. Az ablakhoz lépett és a tőle telhető legnagyobb bátorsággal kinyitotta. Nem látott senkit, csak egy apró kis fény villogott a sötétségben. Pamm- Pamm - épp mint Tónié.

- Van itt valaki? - suttogott bele ijedten a sötétbe.

Lassan a kis piros fény elkezdett mozogni és egy kisfiú rajzolódott ki a sötétségben. Hasonló volt mint Tóni, olyan más, elvont és különleges. Ő viszont nem valódi ember volt. Tóni kicsit rémülten vette észre, hogy átlát rajta.

- A piros kis jel, amit láttál, a bennem élő szellemlélek lüktetése - szólalt meg odakinn a sötétben valaki. Tóni tágra nyílt szemekkel figyelt.

- Ne félj , no - mondta a fiú - hasonló vagyok mint Te , csak én egy másik világból jöttem. A Láthatatlanok Városából.

- A  Lát-ha-tat-la-nok Városából? - kérdezte ájuldozva Tóni.

- Szeretnél velem jönni? - kérdezte a fiú, akiből Tóni csak a piros fénycsíkot érzékelte.

- Hát ... végül is - mondta félénken - nem sok minden köt ide. A szüleim, az emberek, mindenféle emberek a világban - tudod, köztük,  a láthatók között is mindig láthatatlan voltam. S most itt vagy Te és azt mondod, létezik, egy város, csak nekünk. Kíváncsivá tettél! - Tóni egyre izgatottabb lett.

- Van viszont valami, amit tudnod kell. Ha velem jössz, a tested megszűnik, az olyan érzékeléseid amik itt megvannak, ott nem lesznek meg. Ha velem tartasz, az különféle következményekkel jár - jól gondold át ! - figyelmeztette Tónit. Ha velem jössz, egy teljesen másik világhoz fogsz tartozni és nem biztos, hogy vissza tudsz jönni ide, mármint látható formádban.

- Nem baj. Itt se jobb, sose volt - heveskedett Tóni. Kész volt az indulásra.

- Gondold meg! Nem fog hiányozni senki, semmi innen? 

Tóni elgondolkodott, felkapcsolta a kislámpát és pakolni kezdett az útra.

- Állj meg! - állította le a fiú. Ott nem lesz szükséged semmire. Ahogy átlépünk, Te már nem az leszel, aki itt még jelenleg vagy. Érted? Komoly döntés! - mondta a fiú, de Tóni hajthatatlan volt.

Hát, akkor, ha minden tiszta, csak kövess, kövesd a piros kis fényt!

Tóni mezítláb, mackós pizsamájában felállt az ablakba, nagy bátran lemászott. Nem volt magasan az ablaka. Követni kezdte a láthatatlan fiút a sötét őszi éjszakába. Didergett, de minél közelebb volt a kis piros fényhez, annál jobban esett neki a finom melegítő hatás. Nem messze a háztól, a parkban Tóni egyszer csak egy zölden világító magas kaput vett észre, ami úgy nézett ki a semmibe vezet. A kapu előtt a kis piros fénypont újra végigfutott és kirajzolt egy alakot. A fiú, a láthatatlan fiú.

- Hát akkor? - suttogta. Itt vagyunk. Ha átlépsz velem, lehet soha többé nem fogsz tudni visszajönni. Legalábbis úgy, fizikai testtel, érzésekkel és érzetekkel, ahogy az itteni életedet élted.

Tóni nagy levegőt vett. Egy pillanatra hátra fordult. Arra gondolt, mi lesz itt ebben a világban, ha másnap a szülei nem találják a szobájában. Mit fognak gondolni, hova tűnt el. Ez már nem az ő baja - gondolta - mennie kell, mennie kell az övéihez.

- Menjünk - mondta - mielőtt meggondolnám magam.

A sötétben zölden világító kapu megnyílt , és Tóni zuhanni kezdett. Zuhant bele a sötétségbe miközben elvesztette a testét és végül egy ezüstösen csillogó gömbként érkezett meg új hazájába. Mellette pedig ott volt a kis piros fény is. A fiú.

- Figyelj csak! - szólt a fiú - és Tóni fülelt. Pamm-Paramm - ez hasonló mint a szív. 

- Nem vér lüktetése - hiszen a testünk megszűnt, más a létforma - mégis lüktetünk. Mindenki láthatatlan és mindenki szellemlelke fényesen lüktet. A földön való karakterünk határozza meg milyen színű lesz a fényünk. Ahogy átlépünk a kapun, megváltozunk, de mégis emberek vagyunk. Test nélküliek. Szervtelenek. Üresek. Tiszták. Itt mindenki más mint a Földön. Üdv a Láthatatlanok Városában- mondta a fiú.

Tóni figyelt. Csak figyelt. A várost örök fázós homály fedte, az emberek pedig csak szimpla fényekként léteztek. Senki nem érzett semmit de szólni, zizegni, susogni, pattogni mind képesek voltak. Talán így fejezik ki itt az érzéseiket - gondolta Tóni. Tanulnom kell ezt a létezést - egészen más mint emberként.

Hogy hiányoztak e neki a könnyek? - nem feltétlen hisz nem sok jó emléket hagytak benne régi életéből se, mégis ebből a másik világból kezdetben gyakran vágyott vissza eredeti életébe. Mégis tudta, hogy teljesen felesleges, hiszen itt adott az a létforma, ami odaát az ő régi világában rengeteg szenvedést okozott. Itt mindenki így, láthatatlan létezik, fényekként szállnak, időnként a fények végigfutnak és kirajzolják tulajdonosuk üres alakját. Csak az alakját hiszen a test és az érzések megszűnnek. Homályosan átlátszóvá lesz mindenki. Tóninak nem kellett sokat dolgozni hogy magáénak tudja ezt az Életet. Letisztult előtte, hogy az ő világában különleges kisfiú volt, hiszen ezüstös fénygömbként érkezett a Láthatatlanok Városába. Egy kis ideig még eszébe-eszébe jutottak az otthoniak, de sose , sose bánta meg, hogy a Láthatatlanok Városába költözött. Sokkal könnyebbé, egyszerűbbé vált létezése. Megszokta az ezüstös fény létet.

Míg odaát csillagévek teltek, a Földön csak hónapok. 

A Piros fiú egyszer csak váratlan ajánlattal érkezett az Ezüstös elé.

Megint választania kellett az Ezüstnek.

- Egy kis időre visszajöhetsz velem a Földre, ha gondolod.

Az Ezüst elgondolkozott. 

- Úgyse ismernének fel. Nem hisznek. Se varázsban. Se életben, vagy halálban vagy más létformában. Meg persze, anno testtel, lélekkel minden egyéb földi emberi kacattal együtt se voltam látható.

Végül a két láthatatlan fiú újra megközelítette a Földet. Emelkedni kezdtek míg ott lebegtek a zöld kapu előtt.

Az Ezüst végigsiklott az ekkor már tavasz eleji hűvöskés utcákon. Nem változott semmi. A szobája ugyanúgy állt, ahogy anno ott hagyta. Szülei nem tudták még feldolgozni a furcsa eseményeket.

Ahogy ott feküdtek az ágyban fiúkra gondolva, kopogás hallatszott az ablakon. Az apa lassan odament. Kinézett.

- Senki! - mondta majd visszament és átkarolta félelemtől is didergő feleségét.

- A fényeink nem minden földi embernek láthatóak - vigasztalta az Ezüstöt a Piros. Te talán Kiválasztott voltál, akinek lehetősége volt Létet váltani, hiszen Te , Te láttál, amikor senki más idelenn.

- Menjünk! - szólt az Ezüst. A zöld kapu megnyílt, Ezüst és Piros egymást előzve-cikázva zuhantak majd visszatértek a Láthatatlanok Városába. Ezüst soha többé nem ment vissza a Földre.

Csepp megremeg,

ablakon elpereg,

fenn sötét fergeteg,

a lélek elmereng (..)

feeling blue? ; 

mindenhol víz, rengeteg,

sárba bele, reszketek,

sötét van, nem dereng,

fény már nincs, elmereng,

 I feel  blue ; 

sötét van, eső-csepp-pereg,

bőröm, lelkem nedvesen didereg,

magányom kávémba csepereg,

és nem múlik, nem, nem dereng,

makes me blue.

Mint egy darab rohadt tetves rongy, darabokra szakadt,

így érzem magam, és eléred, hogy masszívra építsem a falat,

tetves törlőrongydarab, mihez ollót fogok majd kezem szaggat,

így érzem magam, lelkemben a szégyen túlságosan nagy falat.

Percekig csak állok a forró zuhany vízcseppjei alatt,

de nem viszi le lelkem mocskát, a falból páracseppek fakadnak,

a víz csak zubog és zubog rám, bőröm beszívja melegét,

de a mocsok benn ragadt, beszennyezi lelkem minden szegletét,

tudod, csak szerettem volna, egyszer ebben a rohadt életben jó lenni,

de neked semmi nem megfelelő, csak rombolni tudsz, nem érdekel semmi.

Így már engem se érdekelsz, talán sose voltál igazi nekem,

nincs mi vagy ki hiányozzon, elhagyatott a lelkem.

Már nem gondolok se Rád, se Rád, senkire többé,

benn csak hamuvá leszek, elszóródva, földdé. 

Hogy ki vagyok - tán a lányod, mit érzek sohase érdekelt,

lelked aggódott hogy kifelé minden rendben legyen, tagadást érlelt,

de én kimondom, kimondom, mi kimondható éppen,

és nem érdekelsz, hogy benned ez örökre szégyen.