Egy délután, puha pléd takarja be testem,

olyan védett, bebábozódott lettem,

nem akartam több kapcsolatot vele,

fájt a lét és kinn a világra borult az égiek fellege,

finom puha, beburkoltam testem,

jól esett ez az érintés, odaát lebegtem,

testem súlyos lett, valahogy elnehezedtem,

lelkem lebegett valahol felettem.

Teltek órák, az időt elvesztettem,

a pléd védelmében szenderegtem,

kiléptem a világból, semmit se éreztem,

megszűnt egy időre az itteni létezésem,

nem aludtam, csak e védett állapotban voltam,

melyből mintha épp lettem volna holtan,

oly nehéz volt visszatérni ide,

a magányos vasárnap fényibe,

csak feküdtem, úgy éreztem lelkem nem kel életre,

testem csak elnehezülve feküdt a takaró alatt létezve,

aludtam? vagy nem? ki tudja,  csak lebegtem,

másvilágban voltam ott, hol már semmit se kerestem,

nem akartam, hogy megérts, nem akartam hogy szeress,

csak arra vágytam, velem együtt odafenn lehess.

S mikor visszatértem, odalenn nagy bolyhos felhő takarta az eget,

összefüggően borult rá, szürke bárányosan, lelkem ott lebegett,

testembe egy halovány erő tán visszatért és lestem odafenn,

nagy, összefüggő, szürke rám borult s azt hiszem engem keresett,

megérintett, puha volt, messzi távoli az égen,

a lélek pedig ott tombolt valahol a kékben.