Jégbe zárt a világ, tükörjég-szoba,

jégfalam mögötti életem mostoha,

jégbe zárt, csúszós és végtelenül hideg,

magányos a lelkem, az élet pedig rideg .

Mindennap egy végtelen szerepet játszok,

éjszaka nehezen szenved bennem az álom,

szenved, majd mintha zuhanna lassan ténfereg,

pedig úgy szeretne zuhanni, zuhanni a mélybe,

de nem engedi az élet oly feszes léte.

Reggel kelek, automatán lépek a szerepbe,

érzésem már nincs, könnyem már nem igen peregne,

emberlétem a holdban, átlátszó a létem,

érints meg, és megremeg a levegő  a térben,

mert a test megvan, de merre van a lélek?

Elveszett útközben, jégvilágban élek,

a jeges fuvallat vagyok mit hord a szél,

ha a lélekbe könny perdül, megfagy, nem remél,

igazán már nem, nem is nagyon fél,

mégis mitől kéne? A szerepben az ember már nem él,

egy része halott, a jégszoba fala kőkemény,

bele késeket hajítva pattog az szerteszét,

kezed magad elé, nincs más mint magad védd,

jégtömlöcbe zár a táj, fagy él a rejtekén.

Aztán ahogy végre egyedül, kilépsz és a szerep mögött te vagy,

az élet-feszülésből könnyek fakadnak,

egyenként kis jégfolyóként az arcodra fagynak.