Kinn a fények szemem elvakították,

lelkem a világ darabjai szerteszét hasították 

emberek jöttek-mentek, gyerekek visítottak,

miközben az apa a telefonján írogat,

felszálltam a buszra, egy lány telefonált,

bizalommal beszélt, odaát rá valaki várt,

a mobil mint univerzális zsinór a térben,

mint köldökzsinór köti össze anyát lenn, lelket az égben,

mellém ül egy nő meg ott egy másik is,

beszélgetnek és bennem a némaság sírt,

belső könnyeket szórt, feszített a világ,

túl erős fények, hangok, a lelkem szinte kiált,

valakiért, kivel terjedne lelkemben a biztonság,

üresen nézek a lelkem kemény, sziklás falain át,

csak keverednek a fejemben hangok és szavak,

az emberek beszélnek szerte, emelik a falat,

mi mögött lelkem némán hull alá,

fények, színek, illatok és szavak állnak be káosszá,

és én némaságra kárhoztatva állok az örvény közepén.

Csak vagyok ott némán, félelmetes a világom,

ma is azt kérdem : miért kell itt állnom?

Szótlan a könyvbeli szavak között veszek,

mi emberi, mi érzés, mindent eleresztek,

telefonon, élőben ők tovább beszélgetnek,

engem, ahogy eddig se, észre se vesznek,

s ha engedem a világra a könnyeim felelnek,

de ne örülj, nem engedem, a mennyekben lebegnek.

Néma lelkem sír és a világba kiáltana,

légy velem, ha így kell, még inkább mostoha.