Amikor belépett az ajtón, különös borzongás futott át rajta. Ő ismeri ezt a helyet! De még sose járt itt... 

Az ajtó megcsikordult és benn volt. Benn volt a raktárban, a helyet félhomály lengte körbe a kora esti sötétedésben. Valahol fenn a falon két apró ablak, a lemenő nap kora esti beszűrődő fényei árnyékokat vetettek a padlóra. Ahogy belépett, megállt az ajtó előtt és pár percig csak várt, várta hogy elcsendesedjen a szíve, ami ritmusosan dübörgött benne. Hátborzongató volt itt lenni. Valahonnan ismerte ezt a helyet. Kutatott az emlékeiben, fejében kép és érzés-szerű flash-ek váltották egymást. Vajon honnan? Még sose járt itt, mégis mintha a hely emlékeket hozott volna, de fejében minden homályosan kavargott. Beljebb lépett.

- Hahó! Van itt valaki? - kiáltott bele halkan és félve a térbe miközben pulzusa vadlóként cikázott a körülötte terjengő félhomályban. Nincs válasz. Így volt ez mindig is az életében, válasz nélkül maradt, így már szinte megszokta a válasz nélküli létezés benne rezgő feszültségét. A raktár két emeletes volt. Oldalt egy lépcső vezetett a fenti részhez. Megremegett körülötte a levegő ahogy elindult fel a lépcsőkön. Minden egyes lépcsőfok ezernyi újabb szívdobogást hozott magával. Lassan haladt, próbálta a benne élő pánikot visszaszorítani. Felért. A lépcsősor tetején közvetlen egy ajtó várta. Szíve elméjével szántott fel - le a testén, ahogy lenyomta a kilincset. Az ajtón túl egy nő ült egy székhez kötve. Csuklóját a kötél felsebezte. Nem volt magánál. Egyet tudott. Segítenie kellett a nőn. Közelebb ment, kitapintotta a pulzusát, ami az ő pulzusával lejtette a táncot. Nehezen állapította meg, melyiküké szánt sebesebben. 

- Hé! - próbálta szólítgatni, pofozgatni, de a nő nem reagált. Aztán lassan kinyitotta szemét és megmentője szemébe nézett, mereven, tompán. Valami szert adtak neki, ez már biztos.

- Tudod hol vagy? Hogy kerültél ide? - próbálta felvenni a nővel a kapcsolatot, de az csak mereven nézett a szemébe. Egyértelmű volt, hogy sokkos állapotban van. 

A nőtől nem messze egy tálban állott víz, odavitte és bevizezte kicsit a homlokát, a halántékait, az ajkát. A nő lassan kezdett észhez térni és lassan beszélni kezdett.

- Vissza ... vissza fog jönni ..... 

- Nyugodj meg - szólt amaz - ki? ki fog visszajönni? 

- Vissza fog jönni ....

- Fel tudsz állni? - kérdezte, ahogy azon gondolkodott, hogy meneküljenek el.

Egyszer csak egy nagy csapódásra lettek figyelmesek. Lenn a raktár ajtaja kinyílt. Egy pillanatnyi feszült csend után dübörgő lépések rázták meg a lépcsőket. Egy férfi, egyértelmű volt.  A raktár sarkában egy kis asztal húzódott. Felsegítette a nőt, segítette eljutni az asztalig, s az ott bebújt  az asztal alá. A feszültség tetőpontjára hágott, mikor a férfi belépett.

- Büdös kurva ! - ordította feldúltan, mígnem az valahogy ismerősnek érezte a férfit.

- Te ... vagy ... az? - döbbent rá és emlékei homályosan keveredtek a fejében. Nem volt ideje helyére tenni a dolgokat, mert a férfi lépett. Rávetette magát, ő pedig harcolt, a nőért, kettőjükért.  Vitt magával egy éles bicskát, ha minden kötél szakad, mintha tudta volna, milyen veszélyeknek néz elébe. Emlékei homályosan felderengtek. Ez ugyanaz a raktár volt ..... ugyanaz, ahol gyerekkorában megerőszakolták ... ugyanaz a raktár , csak azóta már omladoznak a falai és áporodott szaga visszahozta végül emlékeit, a kislányt, aki nem volt képes megvédeni magát. S igen, most 18 évesen, ott állt ugyanabban a raktárban és most az ő kezében volt egy másik nő sorsa. Tudta, hogy nincs segítség. Ha nem öli meg a férfit, mindketten itt ragadnak örökre elkábítva aztán majd egyszer talán végez velük. 

A nő az asztal alatt mereven kucorgott, kezén végigcsepegett a vér, a sokktól mellkasa fel - le mozgott, ahogy gyorsan zihálva szívta be a levegőt és adta ki a mocskot.

Kinn a szabad térben egy 18 éves lány harcolt, érte, kettejükért, a nők védelmében. Tudta, mit kell tennie, de úgy érezte képtelen rá.

Nem, nem fogja megtenni! Ő ezt soha! Nem akarta, minden porcikája tiltakozott ellene. Akármit is tettek vele, akárhogy megalázták, akárhogy is, belül elhalt benne a lélek, úgy érezte képtelen embert ölni. De akkor hirtelen csend lett benne, minden elnémult. Ott állt most gyerekkori bántalmazójával, akit azóta se kaptak el. Muszáj megtennie, a nőért és önmagáért - suttogta benne egy halk hang. És a következő pillanatban előrántotta a kést és nekirontott a férfinak. Minden dühe, ami az évek alatt elfojtva nőtt benne, felszakadt.

- Tönkretetted az életem - ordította - itt a vége - a kést többször forgatva a férfi mellkasában. Addig forgatta benne a kést, mígnem ő maga is összeesett a pánikos sokktól és a kimerültségtől. Ki tudja, meddig feküdtek ott a raktárban. A félhomály sötétségbe váltott, kintről az utca narancsos fényei világították be a helyet. 

Ki tudja mennyi idő telt el ,lassan próbált ébredezni. Ahogy megmozdította a fejét, őrjítő fájdalom hasított bele. Visszahullott a sötétbe. Pár perc vagy óra múlva, maga se tudta, újból kinyitotta a szemét, de már sokkal óvatosabban mozdította oldalra a fejét. Nem kellett volna. Minden csupa vér. A férfi mellette. Vajon ez az ő vére vagy a sajátja? Lassan a kis asztal felé nézett. Az asztal alól a nő eltűnt. Merre lehet? Vajon ki tudott menekülni és segítségért kiáltott?  A távolból erősödő szirénavijjogást hallott. Kinn rendőrök és mentők szirénái sivítottak, a raktár területét lezárták. Miután a rendőrök biztosították a helyet, mentők özönlöttek be. Pár pillanat múlva egy hordágyon feküdt. Szeme elnehezedett, alig bírta nyitva tartani. Messziről hallotta a mentős hangját. 

- Hallja, amit mondok ? Maradjon velem? 

Egy pillanatra szeme kinyílt, csak egy pillanat és visszazuhant a sötétségbe. 

KÉT HÓNAP MÚLVA

A kórház fehér falai világítanak a napfényben, ahogy lassan, óvatosan felnyitja szemeit. Erős nyugtatókat kapott.  Mellette egy nő ül. A nő csuklóján még halovány piros csíkban ott élnek az emlékek. Ránéz. Mintha ez a nő, ismerős lenne. Rámosolyog, érzi hogy van valami nagyon mélyen ősi és közös bennük. A nő már teljesen önmaga, már nem merevedik be a tekintete mint egy megriadt állatnak.

- Meg ..... meghalt? - kérdezi lassan, szaggatottan a nőre nézve.

- Meg - mondja az, megfogja a kezét és hallgatnak. Ebben a csendben pedig minden ott él, ami most már mindörökre összeköti őket.

Hosszú hallgatás után a nő szólal meg .

- Megnyugodhatunk. Végre - nagy sóhaj hagyja el. A kórházi ágyon fekvő keze belesimul kezébe. Egymásra néznek és bár tudják, újabb évek kellenek, hogy feldolgozzák a történteket, de már itt vannak egymásnak. Együtt élték túl a múltat és együtt fognak újra köszönni az életnek.