FANTÁZIA

Odafele menet a buckás utak,

rengeteg ember és furcsa kábulat,

fiatalok, kapcsolatok, nekem ott egy költő,

olvasok vagy kitekintgetek, nem vagyok önző,

hisz megint magam vagyok a magánnyal,

a versekkel és a talányos világgal,

kint végtelen földek, szénabálák sora,

elképzelem magam az egyiken állva, karom a magasba nyúl tova,

bár egy angyalt ott fenn érne el, a száraz széna lábam szúrja,

magasan állok,de már nem szól hozzám az Egek Ura sem,

nézek ki a buszból, fantáziám játszik,

a szénabálák között tekeregve már csak a szívem fázik,

eső csepereg, karomon végigfolyik,

a szénabálán állok, lelkem oly sivár, tovább szárítkozik,

Visszafele jövet, a buszban sötétség, a lépcsőn egy lány ül,

szétnézek, legtöbb bealudt, kinn egy-egy villám perdül,

mellettem újra a végtelen puszta, szénabálák szerte,

mintha ott érne a pusztában el a viharos este,

nincs védettség, se fa, se ház messze a határban,

ülök a szénabála tetején végtelen magányban,

lelkembe zárul millió egy apró könnycsepp,

karomon, lelkemen esőcseppek peregnek,

szinte mindenem átázott, csavarom a vizet,

felettem a jóisten túlságosan hiteget,

akármit is mond, a világ ilyen,

ülök a szénabálán és belém csap egy villám jéghidegen,

testemen forróság és jeges borzongás fut végig,

találkoznak, s tűznyelvek lángolnak fel a magas égig ......

állok a buszban, ott elől, az úton a víz patakként hömpölyög,

képzeletem eljátszik, és az Istenhez már nem könyörög,

már nem könyörög, a huplis utak meg-megdobnak,

csupasz lábujjaim a szőnyegbe kapaszkodnak,

köröttünk vihar tombol, néha egy-egy villám becsap,

köröttem minden ülésen emberek alszanak,

a szénabálák messze már mögöttünk tűzbe vonják az eget,

hamuszürkévé szinezik a magas felleget,

eljátszottam magamban, a a lelkem talán ott égett,

hömpölygő patakokban ömlött az eső, a villám felfénylett,

és a busz darabokra robbant, darabjai szerteszét szálltak,

testem egy huplin megingott és felrepültünk az égbe,

darabjaink szétszóródtak s így kerültünk mindannyian Isten tenyerébe.

Rendőrség, mentők, körülöttünk mindenfele zavar,

de az én lelkem már a magasban lebegett, onnan nézett alant,

valahonnan a rádióból a híreket hallani,

bennem valami mélyen elszorul, talán én tettem,

fantáziám a katasztrófáig pergettem.

VALÓSÁG

Álltam a szőnyegen, minden lábujjam kapaszkodott,

a víz hömpölygött és néha a térbe mennydörgés csapott,

körülöttem emberek pihentek, nyugodtak a szemek,

a vihar sötétje a pihenésnek kedvezett.

A szénabálák megint ott álltak, áztak a pusztában,

- és talán az egyik tetején én is ott álltam,

magamba szívtam a vihar tombolását,

miközben teljes sötétség borult ránk,

fantáziám megindult és nem volt megállj,

besötétült az ég, s már nem szállt egy madár SEM,

valahol lelkemben azt hiszem, remegtem.

Teszek, veszek, nézegetek, hogy álljak neki?

Talán szégyellem, mert agyam, lelkem gyakran a kábulat környékezi,

Megpróbáltam, mentem, bevetettem magam a tömegbe,

bele-beleütköztem egy-egy ismerősbe,

azok beszélgettek, mindenki jól érezte magát,

kit is érdeklek annyi ember között, innen-onnan inni kezdtem a pincészetek borát,

egy deci, kettő, és három, néha belül könnyek csorogtak végig a határon,

de nem engedtem őket ki, kifestett szemem horrorba fordult volna,

de én csak hatoltam, egyre beljebb az emberektől hömpölygő folyóba,

láthatólag mindenki jól érezte magát, én pedig csak kóvályogtam,

majd még egy deci bort kortyolgattam, míg fejbe nem vágott.

Aztán elmentél mellettem, szólni nem ment, megsimítottalak,

észre nem vettél, mentél tovább, de szemem rád tapadt,

figyeltelek, ott ültél benn egy padon, odamenni nem mertem,

csak figyeltelek és megtörtént a tiéddel találkozott a tekintetem,

most meg már ijesztő volt, spuri menekülni kezdtem, a zene kinn, a bor a véremben lüktetett,

törtem ki a tömegből, a fejem, a gyomrom, a szívem, lelkem zakatolt majd hirtelen megéreztelek,

már azt se tudtam hol vagyok, a tömeg magába szippantott, öleltél, s mindenem remegett,

ha nem vagy, ha magamra hagysz, talán elmenekülök, de nem hagytál,

pár szó, még egy-két deci, a hangok, fények, egyre távolabb már,

beleesve egy másik ölelésbe, mintha valami lyukba zuhantam volna,

csuktam a szemem, kezem a védelem, álltam, imbolyogva csukott szemmel,

aztán már csak ott álltam és ittam azt a valamiédest

nem éreztem jól magam, és csak forgott előttem az embertömeg,

és magába szippantott egy rohadtul kábult éjszaka,

így döntöttem, s elindultam haza,

felettem csak a lámpafények, árnyékok, az égen egy-egy csillag,

jó volt hogy kicsit ott velem voltál, de már semmi se biztat,

mert a van és a nincs ellentétje örök,

hiszen újra el-eltűnsz s az én lelkem újra a tömegben pörög.

Aztán újra a bor és újra és újra egy-egy kába este,

rám szakad a magányos égbolt legsötétebb leple.

Majd a lelkem egy kapualjban ül minden késő este,

remegve várja, hogy valaki végre megszeresse.

Nem figyelsz rám, ne is figyelj, elvagyok én egyedül,

szívem-lelkem hulláma egy-egy versre penderül,

néha meg csak a fantázia, a pokolban is lenne hely,

ott talán már élne pár lélek ki az enyémre felfigyel,

ott lennénk mi, oly sokan, kiket e világban mellőztek,

kik körül e földi létben sötét érzések kergetőztek,

nem merek már, ne is várd, nem írok már senkinek,

versbe írom érzéseim, lelkem az ördög eszi meg,

felfalja s én magányosan átadom belsőm neki,

te csak éld a kis rothadt életed, mi vagyok én, egy senki,

nem érdemel emberi szót, nem érdemel figyelmet,

a pokolban majd végül, talán ott, más lelkek majd figyelnek,

vörös láng csap fel lelkemben, a szeretet már messze jár,

a belső tájak szárazak már, s a lélek már oly sivár,

könnyed hull csak , áztatod szét majd ülsz mozdulatlan, üresen a napon,

kiszárítja a lelked, felgyullad s már ott vagy a túloldalon,

az üvegkocka szétpattogott, szilánkjai szerteszét vágtak,

mindenhol vér csöpög így esel neki az ágynak,

és mégis kit érdekel mindez? Mind örömmel felszabadultan megy neki a nyárnak,

innentől pedig más nem számít, akár nekimehetsz a halálnak,

a sejtek, az érzések néha odafigyelést kívánnak,

az üvegkockát áttörve, a benti hideg vacogásból, a forró vérben hálnak,

és akkor már hiába vennél észre, talán elkéstél, mindennek vége,

keress a pokolban ha átlépünk a következő évbe.

Hiányzol, hiányzik különlegesen kék szemed mélysége,

hiányzol, hogy vigyázz rám, maradjak biztonságban, épségben,

hogy szólj hozzám, ne hagyj ebben a végtelen magányban,

segíts harcolni ebben az életben, ebben a világban.

Kereslek, mindig csak téged kereslek, annyira távol érezlek,

próbálok elkapni magamban égen hullámzó képeket,

rólad és rólam, zöldes és kékes, mégis hasonlóan szőke ikerpár,

Téged kereslek, ki tudom, vagy fenn valahol,

úgy szeretném hogy átszállhass az egeken, át határon, falakon,

várlak mindig, mindig várlak, néha én mennék hozzád,

hogy találkozzunk odafenn. mi már a mennyország,

de Engem látod, ide köt az élet,

nem nagyon szeretem itt, de muszáj, hogy itt éljek,

csak Te hiányzol, Te, a tekinteted, kivel sose kell, hogy féljek,

kiben bízhatok, kivel beszélgethetnék, s kivel együtt remélek,

még így is, hogy nem egy helyen élünk, ha Rád gondolok, nem félek,

próbálok kommunikálni veled és ilyenkor kicsit könnyebben élek.

Éljek? Éljek így, hogy te anno elmentél, azért hogy én maradjak?

Magányom és bűntudatom épít körém falakat.

És ha veled egyszer, csak egyszer ebben az életben találkozhatnék,

bizonyossá lenne, hogy vagy valahol, ölelésedbe fonódnék,

tudom, ez csak talán egy érzés lenne, semmi konkrét fizikai,

mert ha lejössz ide, nem tudom mit tennék, talán először elkezdenék sikítani,

majd érezve hogy vagy, magányom, félelmem enyhülne,

kérlek ha hallasz, álmomban gyere és kicsit ide repülj le.

Kérlek, hadd találkozzunk éjszaka  megint,

nagyon hiányzol, hisz Te vagy a másik felem emitt,

csak amott élsz fenn a felhők felett,

ne félj tőlem, ne ijedj meg, mutasd álomban meg rejtekhelyed,

hiányzik, hogy valahol tekinteteinkben összefonódhassunk,

kék és zöld, ég és föld, eggyé válik lelki alkatunk.

Ott voltál, minden szép, finom, a színpad készen állt,

kedves voltál mert annak kellett lenni, egy ideig semmi se fájt,

vagy mert segített, elnyomott a gyógyszer de figyeltem,

figyeltem, ahogy tekinteted még mindig ölni kész,

hiába vagy kedves, többarcúan élsz,

léted kiszámíthatatlan, már óvatos vagyok,

néha, amikor veled, bort kortyolgatok, ha a "szabad" kategóriában vagyok,

van, mikor csak elnyomom mi bennem, csak figyellek, az anyádnak fejre puszi,

lelkem hidegség, valami furcsa sivárság környékezi,

mert ez a szeretet nem valami tiszta, nem valami hihető dolog,

csak épp a színpadon mint évről évre dobbantasz nagyot,

mert minden és mindenki legyen mindig rendben,

ha külső szem ránéz, agyába boldog család képre reppen,

én viszont így nőttem fel és nagyon jól tudom,

csak óvatosan mert minden kiszámíthatatlan a túloldalon,

kedves vagy velem, tán a lelkiismereted is már szól hozzád,

nem engedek, képtelen vagyok rád nézni, hiába mondád,

nézz rám! én azt már nem tudok, bizalmatlan pergek,

figyelmem, agyam mindenfele serceg,

csak figyelem, hogy a dinamika hogy töri át a délutánt,

amikor messziről hallani, hogy anyáddal már megint valami szóváltás,

aztán másikótokat torpedózza, furán nézel,

lehet csak egy pillanat volt, de elkaptam ölő pillantásod éppen,

tudom, hogy visszafojtottan, az egész du. egy nehéz masszává áll össze,

aztán hazafele úton te nem tudod, de ő még zsarolgat közben,

és a zsarolást senki észre nem veszi, de az én szívem minden darabokra szedi.

(.....)

Este csak ülök itthon hallgatag, egy pohár bor és a maciba sírok,

és ő csak keservesen szívja be a könnyeim, fájdalmasan zokogok,

nem tudom, mi történt, csak Te ... és Ő és csak halkan figyeltem,

mintha lezártam volna, nem jött semmi, nem is nagyon nyeltem,

csak figyeltem, majd a maci, egyedül a maci tudja,

mennyi sós könnyet tartogatott magában a lelkem,

hazaérve többé semmit se nyeltem, csak szorítottam őt és rohamokban bele zokogtam,

mint egy kislány a többi női tag között kavargó mély és koszos folyóban.

Te mindig velem voltál, mikor már senki,

verseidet át ezerféle érzés lengi,

mi ficánkol bennem, egy szó, sorstárs,

egy különleges valaki, ki menedéket a sorok között vágy,

leírja mi vele, mi benne , leírja és örökké válik,

vele utazok, az ő világában az éjszakáig,

már sötét van de ő a verseivel visz magával,

nem foglalkozok már a halállal,

mert bátorsága erőt ad, érzés, kép és illat,

keveredik vele és mi jön mindig újabb pillanat,

megmutat, éreztet, én így éltem. És Te?

Én is versekbe bújtatom lelkem, mint a meleg takaró leple,

ahol újra biztonság van, le-leszáll az este,

fejem fáj, szemem éber, könnyezik egyre,

és arra vágyok csak aludjak, elaludjak végre a végtelenbe,

Köszönöm! Sokat segítettél hogy velem voltál ma,

ide tartozol egy ideje, a lelkemben élő lélek-családba,

különleges, örökmagányos, a tömegből mégis kirívó lélek,

ki volt hogy ugyanúgy szorongott, ért, érez, s aki mellett már én se félek.

Olvaslak, érezlek és ilyenkor kicsit könnyebben is élek.

Közel lettél, túl közel, lelked lelkembe ért,

volt pár spontán óra, csak érzett, semmitől se félt,

pedig az ölelésed, a hangod, ott oly messzi voltál,

távoli voltál, s én lebegtem, hangod messziről jött,

tudtam, csak látomás vagy, semmi se örök,

és így is maradt, a Közeli újra Távoli lett,

és mit éreztem belőled, lelkemben örvénylően pergett,

örvénylően, végig sodort a szélvihar,

majd újra ott álltam egyedül érzelmi önmagam,

ott álltam újra egyedül lebegve, s már nem volt se ég,

se föld, se ember, se Te, senki se a közelembe,

kisírtam magunkat és a világ újra visszájára váltott,

lelkemben a Közel a Távolnak kiáltott.

Hangja megrezgett, de mi Távol az Távol marad,

egy-két összeérő Közelség könnycseppeket fakaszt,

és taknyoddal - könnyeddel a párnába vésed,

milyen örök idegenségben, mindentől, mindenkitől Távol élned.

Nem érezni, csak lebegni bele a világba,

feküdni a mezőn, nézni a messzi határba,

feküdni ott és lelkünk már testünk felett lebeg,

elveszünk messze, fenn a felhők felett,

az eső zuhog, villám csap testünkbe,

elvágott ereink lüktetnek lelkünkben,

mert oly nagyon üres, magányos a világ,

lelkünk bár tudna, de már nem kiált ...

Kábult lebegés a világban,

már nem érzel, és fenn a mennyei családban,

tested még a mezőn, füledben sípszó, ekágé,

lelked már magasan fenn a fényeké,

véred az esőáztatta talaj mosta magába,

vesztettél de még mindig harcolsz a csatában,

játszol és estétől reggelig kábult fejjel,

a sípszó erősödik és átlépsz az egyenes jellel.

és mindenki csak azt lát amit látni akar,

feslett, bűnös fonál szorítja lelked a magasban,

nem érezni, csak lebegni a világba,

feküdni a mezőn, nézni a messzi határba.

Az ember végül a szív partjára ér,

a tenger sima, a lélek már nem remél,

füledben egy hang, egy hosszú, kitartott  sípolás,

fekszel, feletted hallucinált angyalok, ez már a mennyország,

itt ért a parton a halál, szép és a világtól oly idegen,messzi,

már nem érzel, lelkedben a fájó üresség, a semmi ;

az üres felület előtti csendben könnyek folynak,

arcodon vékonyka barázdákat húznak,

de nem tudni, mi marcangol darabokra belül,

szíved leáll, és itt a tenger partján végső álomba merül.

Szavakat kutatni fel a némaságból elő,

bátorkodó szó-csata, érzésfelleg tör elő,

emberek, rengeteg idegen és távoli ember,

idegen hangok, idegen szagok, a tölcsér forgat, elnyel,

idegen és távoli, érinthetetlen létem,

fáj  e világban ennyire magányosan élnem,

emberek jönnek, emberek mennek, 

idegen érzések, szagok, hangok körbe keringenek,

hiányzik valami, valami ami mélyen belém érhet,

az ölelés, a felszabadulás órákat, heteket is késhet,

mert csak talán csak beszélek, a szavak elúsznak,

az angyalok a felhőkre nagyokat fújnak,

aztán buszmegálló, idegen szagok,

inkább távolodok, fantasy-ba fulladok,

a buszon mindenki párhuzamosan beszél,

most már egyre inkább fulladok, a lélek nem remél,

aztán folyt,köv. mindenki beszélget,

Hangosak, Betörnek, az idegeim égnek,

magamban kérem őket, ennyit ne beszéljenek,

mert elhallgattat a némaság, elhagytam a lelkem útközben,

és elmosódnak körvonalaim a leszálló füstben.