Az almabor apránként fogyott, gyomrában a nyomás nem igazán csökkent. - in medias res - vágott neki a bűnös mező megnyirbálásának. A bűnös mezőt szavak alkották. Sok ki nem mondott szó. Sok belső szó, amit úgy kimondott, elmondott volna x-nek, y-nak, z-nek, de nem tehette, mert úgy érezte szavai a purgatóriumban fognak égni. Nem volt kinek mondani, lassan már nem volt mit mondani, minden mondható nem mondhatóvá lett és a szavak egyenesen utaztak az alvilág felé porrá égni.
Szorongott. Az almabor fogyott, ő pedig a bűnös mezőt próbálta nyirbálni. Észrevehetetlen marad mindörökké - gondolta, majd még egy korty. Mi lesz, ha elfogy? - nem marad már még csak ilyen kis light alkohol sem. Néha vágyott, nagyon is vágyott az alkoholra, de úgy érezte azt se teheti. A munka, a mindennapok, a csendes, lebegő hétvégék elárasztották, emberi kapcsolatai egyszerűen csak úsztak körülötte. Elérni bárkit is, együtt meginni valamit, szokni az együtt létezést nem volt az élete része. Úgy érezte, hogy ott fenn lebeg, körülötte emberek, idegenek, ismerősök kevésbé és kutyák, kutyák akikkel igazán meg tudta értetni magát. Számukra az emberi nyelv más színezetet kapott.
Az almabor fogy. Bár bevállalt volna valami erősebbet - gondolja, de ennek már késő. Valahogy ez is egy tiltott elemmé vált lelkében. Tiltott. Bűnös. Ahogy a szavak is azok. Túltelítődnek és a bűnös mezőn elkezd nőni a gaz. A kifejezés, ahogy egész életében tiltott elem volt, csak igyekszik feloldani bűnösségét, igyekszik megóvni a szavakat, hogy azok ne rohanjanak sebesen a purgatórium felé. Nem mondhatja, hát írja. Kérdés az, eljut e mindez bárkihez a külvilágból. Számít e ő, számítanak e a szavai annyira, hogy kapnak reakciót, jót vagy rosszat, de ... szomjazik, teste-lelke kiszáradt, szomjazik az elismerésre, szomjazik arra, hogy bárki is valami pozitívat mondjon róla, arra hogy érdemes élnie, mert emberként jó és ami benne zajlik .... és már könnyei folynak, a bűnös mező elkezdi kihúzni belőle a feszültséget, mindazt, ami elszorítja, amitől nem lehet igazán ember az emberi világban. Nem lehet igazán ember ott, ahol emberléte nem valami elfogadott és támogatott dolog. Könnyei potyognak , ahogy a bűnös mezőn elkezdi a gazokat tépkedni és nyirbálni. Nem, nem, nem mehettek a purgatórium felé, az ijesztő és sötét és forró és a tűz vörösen lángol és minden ott ég.
A gyomor olyan nehéz mintha kövek sokasága lenne benne, az almabor fogy, küzd a szavaival, küzd mindazzal amit bűn övez, mert nem fogadják igazán be. Valójában úgy érzi, csak átsuhan felette a világ. Próbálkozik, de az emberek csak tovább suhannak minden felett , ami az ő .... valódi ... énje (?) , valósága, mert ez lehet hogy kurva nehéz és ezt kurvára nem vállalja fel senki, könnyebb ott hagyni. Hiszen ők jól vannak, élményeik vannak, normális emberi kapcsolataik, minek is akarnának egy koloncot a nyakukba venni.
Elfogyott az almabor, bár erősebb lett volna, de akkor most nem írna itt. Akkor nem tudná a bűnös mező elemeit összeszedetten tartani, bár így is úgy érzi, darabjaira van csúszva, könnyei mint természetes létállapota elemei végigfolynak arcán. Próbál megnyugodni, szavakat találni arra, ami történik, de képtelen és minél többen munkálkodik a szavak feloldozásán egyre bűnösebb lesz. Talán ez fáj, kegyetlen fájó homályos sötétje ez a léleknek.
Az írás néha megdobja, energikussá, pörgőssé teszi, néha a mélységbe vezeti és a mélységben az összes kimondott, kinemmondott, hamuvá égő szó elindul utolsó útjára.
Ő pedig elválik a benne rejtett szavaktól és elindul a fény felé. A sötétségben elnyúló távolságban fényt vesz észre. Angyali hangok hívják, látomások kergetik, végigpereg az élete, az emberek a homályba vesznek, senki nem kíséri, ahogy a Földön se kísérték. Megáll a kapu előtt, egyre tisztább, a szavai már rég elhagyták, a pokolban égtek hamuvá. A lélek már nem beszél, némán lebeg. Belép a kapun. Haza ért. Oda, ahova az emberlét küzdelmei már akárhogy ragaszkodnak az adott lélekhez, már nem érnek el.
