Egyszer volt, hol nem, ahol már a kurtafarkú vaddisznó se túr, ott , hol világ világokba olvad, élt egy lány, Alíz, aki jól ismerte az Időt.

- Gyűlöllek! - fakadt ki üvöltve egy reggel. 

Aznap éjjel egy kicsi repülő lény, amolyan pegazus-féle szállt le az ablakánál. Túl mélyen aludt, hogy észrevegye. A pegazus a füle mellé ült a párnára, és fülébe suttogott.

- Ssssh!  A kapu nyitva áll, Időtlenség visszavár - suttogta, mire a lány felriadt.

- Hát te ki vagy? - kérdezte tágra nyílt szemekkel.

- Odaátról jöttem - mondta a kis repülő pegazus - Azért jöttem, hogy átgyere velem.

- Hogy á-átme-enjek? - a lány alig hitt  a fülének. Mennyi időm van eldönteni, megyek vagy maradok?

- A legjobb, ha nincs időd, hidd el, dönts így vagy úgy, az befolyásolni fogja az életed.

- De ... de nekem itt idelenn van dolgom - mondta a lány, kifogásokat keresve.

- Utálod az időt nemde? Én így tudom. Odaát nem létezik, odaát megszabadulhatsz tőle ..

- Tudom, tudom, nincs múlt és jövő, nincs élet és halál .... - most hogy így végiggondoltam, hajrá menjünk - mondta a lány nagy vidáman.

A kis pegazus egy apró sípot nyújtott át a lánynak. 

- Fújd meg, jó erősen, és egy pillantással odaát leszel.

A lány megfújta, jó erősen, és pillanatokon belül egy felhőn ébredt. A Hold sarlójáról egy óra lógott le.

Kettőt még ütött, TIKK-TAKK, AZTÁN MEGÁLLT.

Itt is vagyunk, mondta a pegazus, itt is vagyunk a csillagösvényen. A lány csak repült a pegazus hátán, csillagokon át utazott. Majd egyszer csak újabb dimenzión átrepülve, az óra ismét ott lógott, egy felhőről lógott le, de megállt.

A dimenziók határán pedig az örök végtelenségben szálltak. Nem volt többé idő, nem nyomta semmi, ami a földi életben, a földi időben mindig nyomta, nem volt többé múlt, nem volt többé jövő.

Csak a végtelenség létezett.  Mindenhol apró pegazusok szálltak. 

A pegazus így szólt a lányhoz.

- Most pedig járulj királynőnk elé.

Repült, a lány követte, itt már ő is szállt, könnyedén lebegett, nem működitt semmiféle gravitáció hiszen kiértek a Föld vonzásából. A lány csak repült a pegazus után, nézte és ámult ezen az új világon. Hiszen a Föld nyomorában sose hitte hogy létezik. Létezik egy másik szebb és jobb és örök világ. A pegazus egy nagy égi palota aranykapuja előtt megállt, innen már Alíz egyedül ment tovább.

- Te nem jössz?

- Nem, ezt már egyedül kell meglépned - mondta bátorítón.

A lány belépett az aranykapun és egy hosszú mesés folyosón vezették az őrök végig. A végén hatalmas díszes ajtó ....

Belépett, pukedlizett, zavarban volt. Mégis hogy viselkedjen a kiránynő előtt? Ahogy az megszólalt, elment félénksége.

- Üdvözöllek a dimenziók között Kedves! Tudtam, hogy egy nap eljutsz hozzánk.

A királynő szobáját a falon mindenhol órák borították, de mindegyik óra ..... ÁLLT. Alíz szétnézett.

- Már évmilliók óta megállt itt az idő. Itt jó helyen vagy. Itt nincs múlt, se jövő, nincs fájdalom, és nincs halál. Viszont élsz, mert ha jól tudom, egyik pegazussal jöttél át a kapukon.

- Igen, így volt .. - mondta a lány. .... Maradhatok? - kérdezte.

- Ha szeretnél, helyed lehet köztünk.

- A Földön nem vár senki, készen vagyok a dimenzió ugrásra.

-Akkor idd meg ezt - nyújtotta oda a habzó, zöld folyadékot a lánynak, akinek az nem volt valami bizalomgerjesztő.

- Mi ez? - kérdezte.

- Ettől örök életed lesz, és maradhatsz de a földre nem lesz többé visszautad.

Alíz szíve mélyén mindig csak erre várt, de most valami még hívta vissza ... elbizonytalanodott.

Elgondolkodoott. Számba vette földi emberi életét és szenvedéseit majd egy húzásra megitta a zöld habzó lötyit. Meglepetésére nem is volt olyan rossz ízű cucc.

Innentől minden megváltozott, teste még könnyebb lett, csak szállt lebegett fájdalom nélkül, az időtlenég dimenzióiban és a Föld messze eltávolodott tőle. Már ő is a szálló pegazusok közé tartozott az Időtlenség Birodalmában.

Ahogy haladt végig a hosszú utcákon, beburkolta a fehér, sűrű  késő őszi köd. A táj csendes volt, misztikusan, alig-alig megragadhatóan csendes. Ahogy a köd lágyan, finoman betakarta egyfajta biztonságot érzett a ködfüggöny mögött, mégis volt ebben valami ... valami didergő, hideg és félelmetes a léleknek. Csak ment előre, néha megállt, figyelt. Figyelte a csendes, őszi sötétséget. Egyedül volt, mint mindig is, sötét, csuklyás alakként mozgott, de tudta, hogy léteznek nála sötétebb lények is, talán emberek, talán emberszerű szörnyek, fejben eljátszott a gondolataival. Lassan már csak a lépéseit számolta, automatikusan haladt előre. Már csak az őszi levelek ropogtak a lába alatt.

Csak ment, haladt előre a burokként védő ködben, nem tudta hova tart. Úgy érezte egészen addig fog menni a semmibe, amíg talán rátalál a világ egy biztonságos sarkára. Csak ment előre, kezdetben nem törődve a körülötte levő világgal. Néha meg-megállt, figyelt, figyelte a csendet. Egyszer csak megállt, furcsa érzések kerítették hatalmukba. Mintha valaki követné ..... Maga mögé nézett .... valahol odébb talán egy fa mögül leselkedik rám - gondolta. Kezdett fázni, a félelemtől megremegett benne a ködös táj csendje. Újra elindult ... próbálta elhessegetni félelmeit,de képtelen volt. A hideg, didergető magány áradt el benne, sose volt még ennyire egyedül.  S ha ez nem lenne elég, veszélyben volt. A legmélyebb ösztönei súgtak. Veszélyben volt. Hova mehetne ahol biztonságra lel? Igaz emberi kapcsolata, vagy bárki, aki megvédhette volna, sose volt, maga küzdött, bántalmazás, szorongás, az évek alatt megtanulta az adrenalin töltést ütésre és remegő futásra használni, de előbb ütött. Nem tudta, ki az, de érezte, hogy figyelik, hogy minden lépésében ott van vele valaki, valami, valami veszély.

Újra hátra nézett, a fák között egy nagy fekete ballonkabátos alak mozgott. A félelem mély, fekete lyukat ütött a gyomrában, lépéseit megszaporázta, pulzusa egyre zaklatottabban lett ........ rettegett, félve visszanézett, az alak eltűnt. Csak képzelődöm - gondolta majd remegő térdekkel igyekezett haladni. A levelek ropogtak, légzése normalizálódott, csak ment egyre előre a lágyan beborító ködben.

Aztán hirtelen, ahogy egy épület mellett haladt el, valaki berántotta egy kapualjba, orrához kábító folyadékkal átitatott rongyot nyomtak. Azon nyomban elájult. - filmszakadás

Amikor legközelebb magához tért egy elsötétített ablakú kocsi csomagtartójában volt. Kiáltani nem tudott, szemét kendő takarta. Hallotta a motor búgását, nem tudta hova tartanak .... most már tényleg az ismeretlenbe haladt. Még eszénél volt, elgondolkodott vajon a köd még burokként takarja e a tájat, amikor a kocsi hirtelen megállt. Két alak rángatta ki a csomagtartóból, szeméről a kendő lekerült. Egy erdő széli raktárnál álltak.

Az egyik férfi, igen, a hosszú, fekete ballonkabátos kést szorított a lány torkához. Irány - lökdöste a raktárépület felé. Kezei megkötözve, most nem ő irányított, elfutni, ütni esélytelen volt. Az adrenalin zakatolt benne, de mint oly sokszor az életében - mikor magát kellett védeni, mert senkije nem volt, aki segített volna - most képtelen volt. Ledermesztette a helyzet, alig bírt gondolkodni.

A két férfi az üres raktárban egy székhez kötözte, majd, majd elmentek és ott hagyták, jól rázárva az ajtót. Egyedül maradt, víz, étel és segítség nélkül. A raktár terjedelmes belmagassággal rendelkezett, egyetlen aprócska ablaka magasan volt, üvegén mintha évek kosza és mocska gyűlt volna össze. Mégis egy ablak, a lány tudta, ez lehet az egyetlen kapcsolata a külvilággal. De annyira fáradt volt és magányos, megoldhatatlannak látta a helyzetet, kezdetben minden lépésre összerándult, nem e a ballonkabátos jön vissza a társával, aztán lassan eltompult figyelme a fáradtságtól és ott a széken ülve mély, sötét álomba merült.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, hangokra riadt fel. A hang a apró ablak felől jött, mintha egy madár verdeste volna erősen a csőrével. A lány figyelt, a következő pillanatban pedig az ablak koszos üvege betört. és megjelent az elfeledettek madara, egy varjú. Tudta, hogy ez egy jel és nem hiába egy varjú jött a segítségére. A világban az elfeledettek közé tartozott és az elfeledettek madara a varjú. A varjú körberepült a raktárban majd leszállt a lány vállára, de ezt olyan finoman tette, meglepően finoman, úgy ahogy ettől a madártól nem számíthatunk rá. A varjú, egy varjú mindig van ebben a világban az elfeledettekkel és ez a madár kíséri őket a halálba is .... de a lány tudta, még nem jött el az ideje.

A varjú körberepült majd leszállt az ajtónál. Erős csőrével addig ügyeskedett, addig tett-vett, nyomkodott, csavart mindent, míg az ajtó ... kinyílt. Ekkor kiszabadította a lányt, csőrével elvágva a kötelet és hangosan kireppent az erdő fele, a lány pedig testében lüktető vérrel követte, zúgott benne fájdalom és félelem és magány és csak futott be az erdőbe a varjú után ,,,,,

Az erdő mélyén egy elhagyatott faház állt, a lány bement, ott bújt meg. A varjú a mellette levő fáról vigyázott rá.

A ballonkabátos a társával időközben visszatért ... az ajtó nyitva, a kis ablak betörve. Dúlva-fúlva indultak a lány keresésére. Elsőre adott volt az erdő, átfésülték de a sűrű ködtakaró láthatatlanná téve burkolta be a rozzant kis faházat ahol a lány lapult így nem találtak rá.

A lány viszont élelem és víz nélkül nem bírhatta sokáig a hideg erdőben .... ahogy érezte, hogy elmúlt a veszély, előbújt és szólt a varjúhoz. Mivel a lány a társadalomban az elfeledettek közé tartozott, a varjú volt az, aki értette a lelkét, értette, valahogy értette a lányt. Repült és repült , kivezette a sűrű erdőből egy útra, amin aztán a lány elindult és a következő éjszakát már a következő falu kis fogadójában töltötte, ahol kedvesek és barátságosak voltak vele, segítőkészek,első körben adtak neki egy kis szobát, ételt és italt és bár magánya még mindig ott remegett benne, itt végre biztonságban volt. Mosakodás után hulla fáradtan hanyatlott az ágyba és mély álomba merült.

Amikor belépett az ajtón, különös borzongás futott át rajta. Ő ismeri ezt a helyet! De még sose járt itt... 

Az ajtó megcsikordult és benn volt. Benn volt a raktárban, a helyet félhomály lengte körbe a kora esti sötétedésben. Valahol fenn a falon két apró ablak, a lemenő nap kora esti beszűrődő fényei árnyékokat vetettek a padlóra. Ahogy belépett, megállt az ajtó előtt és pár percig csak várt, várta hogy elcsendesedjen a szíve, ami ritmusosan dübörgött benne. Hátborzongató volt itt lenni. Valahonnan ismerte ezt a helyet. Kutatott az emlékeiben, fejében kép és érzés-szerű flash-ek váltották egymást. Vajon honnan? Még sose járt itt, mégis mintha a hely emlékeket hozott volna, de fejében minden homályosan kavargott. Beljebb lépett.

- Hahó! Van itt valaki? - kiáltott bele halkan és félve a térbe miközben pulzusa vadlóként cikázott a körülötte terjengő félhomályban. Nincs válasz. Így volt ez mindig is az életében, válasz nélkül maradt, így már szinte megszokta a válasz nélküli létezés benne rezgő feszültségét. A raktár két emeletes volt. Oldalt egy lépcső vezetett a fenti részhez. Megremegett körülötte a levegő ahogy elindult fel a lépcsőkön. Minden egyes lépcsőfok ezernyi újabb szívdobogást hozott magával. Lassan haladt, próbálta a benne élő pánikot visszaszorítani. Felért. A lépcsősor tetején közvetlen egy ajtó várta. Szíve elméjével szántott fel - le a testén, ahogy lenyomta a kilincset. Az ajtón túl egy nő ült egy székhez kötve. Csuklóját a kötél felsebezte. Nem volt magánál. Egyet tudott. Segítenie kellett a nőn. Közelebb ment, kitapintotta a pulzusát, ami az ő pulzusával lejtette a táncot. Nehezen állapította meg, melyiküké szánt sebesebben. 

- Hé! - próbálta szólítgatni, pofozgatni, de a nő nem reagált. Aztán lassan kinyitotta szemét és megmentője szemébe nézett, mereven, tompán. Valami szert adtak neki, ez már biztos.

- Tudod hol vagy? Hogy kerültél ide? - próbálta felvenni a nővel a kapcsolatot, de az csak mereven nézett a szemébe. Egyértelmű volt, hogy sokkos állapotban van. 

A nőtől nem messze egy tálban állott víz, odavitte és bevizezte kicsit a homlokát, a halántékait, az ajkát. A nő lassan kezdett észhez térni és lassan beszélni kezdett.

- Vissza ... vissza fog jönni ..... 

- Nyugodj meg - szólt amaz - ki? ki fog visszajönni? 

- Vissza fog jönni ....

- Fel tudsz állni? - kérdezte, ahogy azon gondolkodott, hogy meneküljenek el.

Egyszer csak egy nagy csapódásra lettek figyelmesek. Lenn a raktár ajtaja kinyílt. Egy pillanatnyi feszült csend után dübörgő lépések rázták meg a lépcsőket. Egy férfi, egyértelmű volt.  A raktár sarkában egy kis asztal húzódott. Felsegítette a nőt, segítette eljutni az asztalig, s az ott bebújt  az asztal alá. A feszültség tetőpontjára hágott, mikor a férfi belépett.

- Büdös kurva ! - ordította feldúltan, mígnem az valahogy ismerősnek érezte a férfit.

- Te ... vagy ... az? - döbbent rá és emlékei homályosan keveredtek a fejében. Nem volt ideje helyére tenni a dolgokat, mert a férfi lépett. Rávetette magát, ő pedig harcolt, a nőért, kettőjükért.  Vitt magával egy éles bicskát, ha minden kötél szakad, mintha tudta volna, milyen veszélyeknek néz elébe. Emlékei homályosan felderengtek. Ez ugyanaz a raktár volt ..... ugyanaz, ahol gyerekkorában megerőszakolták ... ugyanaz a raktár , csak azóta már omladoznak a falai és áporodott szaga visszahozta végül emlékeit, a kislányt, aki nem volt képes megvédeni magát. S igen, most 18 évesen, ott állt ugyanabban a raktárban és most az ő kezében volt egy másik nő sorsa. Tudta, hogy nincs segítség. Ha nem öli meg a férfit, mindketten itt ragadnak örökre elkábítva aztán majd egyszer talán végez velük. 

A nő az asztal alatt mereven kucorgott, kezén végigcsepegett a vér, a sokktól mellkasa fel - le mozgott, ahogy gyorsan zihálva szívta be a levegőt és adta ki a mocskot.

Kinn a szabad térben egy 18 éves lány harcolt, érte, kettejükért, a nők védelmében. Tudta, mit kell tennie, de úgy érezte képtelen rá.

Nem, nem fogja megtenni! Ő ezt soha! Nem akarta, minden porcikája tiltakozott ellene. Akármit is tettek vele, akárhogy megalázták, akárhogy is, belül elhalt benne a lélek, úgy érezte képtelen embert ölni. De akkor hirtelen csend lett benne, minden elnémult. Ott állt most gyerekkori bántalmazójával, akit azóta se kaptak el. Muszáj megtennie, a nőért és önmagáért - suttogta benne egy halk hang. És a következő pillanatban előrántotta a kést és nekirontott a férfinak. Minden dühe, ami az évek alatt elfojtva nőtt benne, felszakadt.

- Tönkretetted az életem - ordította - itt a vége - a kést többször forgatva a férfi mellkasában. Addig forgatta benne a kést, mígnem ő maga is összeesett a pánikos sokktól és a kimerültségtől. Ki tudja, meddig feküdtek ott a raktárban. A félhomály sötétségbe váltott, kintről az utca narancsos fényei világították be a helyet. 

Ki tudja mennyi idő telt el ,lassan próbált ébredezni. Ahogy megmozdította a fejét, őrjítő fájdalom hasított bele. Visszahullott a sötétbe. Pár perc vagy óra múlva, maga se tudta, újból kinyitotta a szemét, de már sokkal óvatosabban mozdította oldalra a fejét. Nem kellett volna. Minden csupa vér. A férfi mellette. Vajon ez az ő vére vagy a sajátja? Lassan a kis asztal felé nézett. Az asztal alól a nő eltűnt. Merre lehet? Vajon ki tudott menekülni és segítségért kiáltott?  A távolból erősödő szirénavijjogást hallott. Kinn rendőrök és mentők szirénái sivítottak, a raktár területét lezárták. Miután a rendőrök biztosították a helyet, mentők özönlöttek be. Pár pillanat múlva egy hordágyon feküdt. Szeme elnehezedett, alig bírta nyitva tartani. Messziről hallotta a mentős hangját. 

- Hallja, amit mondok ? Maradjon velem? 

Egy pillanatra szeme kinyílt, csak egy pillanat és visszazuhant a sötétségbe. 

KÉT HÓNAP MÚLVA

A kórház fehér falai világítanak a napfényben, ahogy lassan, óvatosan felnyitja szemeit. Erős nyugtatókat kapott.  Mellette egy nő ül. A nő csuklóján még halovány piros csíkban ott élnek az emlékek. Ránéz. Mintha ez a nő, ismerős lenne. Rámosolyog, érzi hogy van valami nagyon mélyen ősi és közös bennük. A nő már teljesen önmaga, már nem merevedik be a tekintete mint egy megriadt állatnak.

- Meg ..... meghalt? - kérdezi lassan, szaggatottan a nőre nézve.

- Meg - mondja az, megfogja a kezét és hallgatnak. Ebben a csendben pedig minden ott él, ami most már mindörökre összeköti őket.

Hosszú hallgatás után a nő szólal meg .

- Megnyugodhatunk. Végre - nagy sóhaj hagyja el. A kórházi ágyon fekvő keze belesimul kezébe. Egymásra néznek és bár tudják, újabb évek kellenek, hogy feldolgozzák a történteket, de már itt vannak egymásnak. Együtt élték túl a múltat és együtt fognak újra köszönni az életnek.

Csak ült a fehér felület előtt. NÉMÁN. ÜRESEN. MAGÁNYOSAN. Mégis mit írhatna? Mégis minden vágya megszólítani az embereket, eljutni, átjutni valaki másnak a világába is.

Már dél is elmúlhatott, a kutya a lány fején pihentette kis fejét, míg a lány félálomban leszorítva szemét csak a benne zúgó szövegre és dallamra figyelt : 

Ha a hajnal éled és a szívem lángol,

kivezetsz-e újra e földi világból ...

Vasárnap volt, a kora őszi napsütés már bevilágította a szobát, ő mégis érezte, felesleges felkelni. Hason már nem jó, kifordult oldalra, a dal ott zúgott benne: kivezetsz e újra e földi világból. Nem látta értelmét megint belemenni egy hosszú, magányos és néma vasárnapba. Nagy nehezen felkelt, csekkolta a facebook fiókját, se egy lájk, se egy üzenet, mit is várjon, felesleges. Ez is csak egy ugyanolyan néma és szomorú vasárnap lesz mint általában a vasárnapok. Írni se mert már senkinek - embernek emberként - tudta, hogy nem lesz válasz és senki se veszi észre, hiába teperne az emberek után. Magában már szinte feladta, hogy bármelyiket is elérheti. Igaz, kinn még fénylett a napsütés a kora őszi hulló levelekkel, számára a depresszió homályba és lassan érezve az őszi ködöket, betakarta lelkét.

A kutyával sétálni indult, várta, egy kis napsütés talán segít ... nagyon hamar érezte azt az ólmos fáradtságot, ami a depresszió velejárója. Az utcákon sehol egy emberi lélek, minden kihalt és az ember szeretettelen. Lerótták a távot, itt izzadt-ott izzadt, az indián nyár még egészen meleg sugarakat küldött a világra. Időközben a fény hol elvakította, hol becsukta szemét és hirtelen megint érezte a szokásos lebegést, ahol a lágy szél fújta és kicsit a föld fölé emelte. Mindezt csupán azért hogy ne érezzen végképp semmit.

Eszébe jutottak emberek, fantáziált. Fantáziái viszont újra és újra takarásba tették, ami a lelkében zajlott, hiszen a társadalom mint olyan nem igazán érti a depresszió mibenlétét.

Szar napom van - hangzik el oly sűrűn. Ez nem ugyanaz, mint a depressziós lélek belső halála.

- Az oké, hogy mi így - ennyi idősen (kimondatlan, mert ugye 50 évesen már bármi elfogadható) - de te se vagy a toppon - nézett rá a nő, péntek du.  a munkaidő utolsó csapásaiban. A nő, látták már egymást a lánnyal, de nem ismerték egymást. A lány halovány, gyenge hangon reagált. - Miért? Milyennek kéne lennem? - Hát frissnek, illatosnak, energikusnak - sorolta a nő a jelzőket. Vagyis, ha az ember fiatalabb, valahol tudat alatt elvárják, hogy ne legyen maga alatt, legyen friss , illatozó, vidám és derűs meg energikus a nap 24 órájában.

Hát sajnos, ez nem így van. A depresszió, a szorongás nem válogat, a kisgyerektől a  17 évesen és  a 30-on át bárkinél jelen lehet és ha a társadalom elvárja, hogy minden percben jól legyél, még nagyobb a nyomás. Takarod magányod, nincsenek barátaid, kb senkid nincs és előfordulhat, hogy egy szar napnál kicsit összetettebb az életedben minden, de ezt nem mondhatod. Nem vághatod a nő pofájába az igazságot, mert a saját igazságod elrejteni való. A legtöbb ember nem igazán érti, minek is beszélnél róla. 

Én se rohanok el, amikor szidod a szüleidet! - mondta akivel nap mint nap együtt dolgozol - szidom? Nos, azóta se szólalok meg, hisz minden szavamat felhasználja ellenem. A társadalom különféle szabályok szerint várja el az érzéseid, ha nem megy, nem megy, magadba zárod szeretetre való képtelenséged és méltatlanságod fájdalmát, a szóra, az emberi szóra, odafordulásra, figyelemre való méltatlanságod fájdalmát.

Aztán persze van aki nyíltan vállal mindent és ott előtted élesben sír vagy negyed órát, és mert te "barát" vagy - szerinte, valójában nemhogy barát még csak távoli ismerős se  - elmondja, hogy x éve depresszióval kezelik. Ott hálálkodik milyen jó, hogy nem ítéljük el meg ő nem tehet róla. Te meredten bámulod a padlót, levegő egyre kevésbé jut a tüdődbe, elfutnál a pániktól, az elfojtás belül darabjaidra szaggat - de nem teheted - mert utána még téged fognak kiosztani - inkább ott maradsz, a levegőtlen, fullasztó közegben, igyekezve nem remegni és takarni igazságodat, ami egyezik az ő felvállalt és elsírt igazságával.

Mindenkinél másképp jelenik meg, nem hiába mondják rá, hogy százarcú depresszió, és az se nagy vigasz, hogy "oh ezen mindenki átmegy" - aki ezt mondja az nem tudja miről beszél, aki ezt mondta, a következő körben már úgy fogalmaz, szar napja van, csakhogy ez nem ugyanaz, és ahogy amin az egyik átmegy, nem biztos, hogy a másik is, vagy az hogy ugyanúgy, főleg hogy nálunk nem csak egy szar napról van itt szó.

A lány sokáig gondolkozott, talán elmondja a depressziós nőnek a saját történetét, mégse tette. Nem lehet senkiben se bízni. A magány, a szótlanság, a szeretettelen lét kíséri továbbra is útján és az ólmos fáradtság, a fél napon át csukott szemek, belül fel-felsejlő szövegek, dallamok minden egyes hétvégén :

KIVEZETSZ E ÚJRA E FÖLDI VILÁGBÓL?

Ahogy a századok útján a világban a dolgok változnak,

a költők mindig is örültek az emberi lájkoknak,

hisz már József Attila is megütötte a csúcsát a különcség foknak,

és lásd, népszerű lett, kit a mai időkben is sokan lájkolnak.

Vajon mi volt anno? Írt. Minek? Talán egyszerűen az embereknek,

kiírta bánatát, hitét, szerelmeit, magányát és belső törekvéseit,

valahol talán terápia volt, valahol egy biztos vágy és tudat,

hogy törje magának a kor lapjai és az irodalmi életben az utat.

Más volt ez a világ, nem olyan mint a 21. századi mai,

hol a magányos, számkivetett, alacsony önértékű emberek a lájkok foglyai.

Tudom miről beszélek, talán a múltból vagyok J. A.-nak tükörlélek,

mert értem, érzem őt, miért tette, és a falon át gyakran beszélünk,

örül, hogy mit a világnak adott, sok évvel később is él itt köztünk,

benne el, bennük él, a versei az online térben minden áprilisban repkednek,

és a lájkok mindenfele online-offline sercegnek.

A magány az magány, a lélek betegségei egyik századról a másikra se változnak,

csak a mód más, a tollat és a papírt felváltotta a technikai módozat.

A szavak blogokba repkednek, kapcsolódnak érzéssé, az ember gépel,

gépelve pedig valahogy üresebb az egész, máshogy bánik az érzéssel.

Vajon mi lehetett régen? Papír, toll, akár szalvéta, s az ember írni készen,

a cél egy : kiadja, kinyomja magából mi szétfeszíti éppen,

nem érdekli, ki olvassa, netán még lájkolja is, senki sincs az éteri térben ,

csak a költő és a kávé, mint anno a Pilvaxban jópár évvel korábban  ,

Attila sokszor a kórházban ír, érzésekre, Flórára vágyik ő magában,

hiszen már szinte belül a depresszió kiölte létét, e furcsa magányban,

tudom, hogyan, miért - azért írt hogy éljen - valahogy megmaradjon az érzelmi csatában,

biztos vagyok, hogy jól esett volna neki ha bárki olvassa,

de igazság szerint, az a nyüves lájk az ember szívét meg sose olvasztja,

csak még erősebb a magány;  és ordít a lélek: kérlek figyelj reám,

valami ilyesmi lehetett akkoriban is, ahogy ma nekem,

de neki még a lájk se létezett, csak írt szüntelen,

bár, bárcsak tudná odafenn a magas mennyekben,

mennyire szeretik itt a mai éteri és valós terekben,

mennyiszer elhangoznak sorai, hányszor szóba jön depressziósok között,

de a lájkok se gyógyíthatták volna meg - ahogy engem se - élet és halál örök,

sorsunk összefonódik néha régi korokkal,

csak írni mi bennünk , nincs más út, előre nézni az utókorral.

Vajon fennmarad ki valós? Fennmarad ki igaz és hiteles?

A lájkok tán nem is számítanak, az érték nem itt ered,

mégis szennyezi a mostani világot,

önérték-ingatagság biztosítására a világ eszközt gyártott,

egy részem tán ott él, Attila mellett ül és ír a kórházban,

ír a semmibe, s egymásra figyelünk, egy közös LÁJKBAN.

 MONDTÁK MÁR NEKED VALAHA, HOGY TÚL SOKAT LÁTSZ, TÚL SOKAT HALLASZ, ESETLEG TÚL SOKAT GONDOLKODSZ?

Vannak emberek, akik többet éreznek a többieknél. Kimondva vagy kimondatlanul - gyakran túl soknak, túl intenzívnek, túlérzékenynek, vagy épp túl érzelmesnek címkézik őket, azt mondják, a viselkedésük túl dramatikus, vagy éppen túl félénk.

Azok az emberek, akik sokkal mélyebben és intenzívebben éreznek mint a többiek, sokkal inkább tudatában vannak a finom árnyalásoknak ; az agyuk információkat dolgoz fel, és sokkal mélyebben reflektál rájuk. Az erős érzelmekkel élő embereket gyakran jellemzik érzékenyként, gondoskodóként és figyelmesként. A legjobb formájukban, különösen jól érzékelnek,intuitívak, és környezetük finom rezgéseire erősen figyelnek és érzik őket. De azért mindezzel együtt mégis gyakran lesznek túltelítődve, teljesen elárasztva a társas árnyaltságoktól, a környezetükben élők mentális vagy épp pszichikai energiáitól.

Hajlamosak arra, hogy rengeteg dologra felfigyeljenek és emlékezzenek, és nagyon könnyen túlingerli őket a világ, ha a dolgok hosszú időn keresztül túl kaotikusak vagy épp túl újszerűek. A mélyen és intenzíven  érzés képessége gyakran már egészen gyerekkorban kialakul, akkor amikor még az érzelmi szabályozás hiányzik, és ez olyan pszichés sérülésekhez vezethet, mint például a szégyen és a magány. 

Ahogy ez a jellegzetesség egyre köztudottabbá vált, még inkább vizsgálódni kezdtek, bár a pszichológusok még ma se tudnak teljesen egyetértésre jutni egyetlen meghatározó ( így definiálható) jelzővel sem .

- Ez talán azt jelenti, hogy te is része vagy a népesség azon 15-20 %-nak akiket Szuper / Hiperérzékeny emberként tarthatunk számon. ( megjegyzés : HSP - Highly Sensitive Person :-) 

- Ez talán azt jelenti, hogy a görbe ( bell curve - gondoljunk egy sinusz görbére! :-) ne cosinusra :-D ) jobb oldalán helyezkedsz el , tehetséges emberként. 

- Ez talán azt jelenti, hogy beteg vagy vagy épp egyszerűen félrecímkéztek egy mentális betegség neve mögé bújtatva, mint például az érzelemszabályozási zavar, az  ADHD ( hiperaktivitásos figyelemzavar ), a bipoláris zavar, vagy épp a disztímia (krónikus depresszió).  --------

(megjegyzés : itt a határ, szúrós száraz fű, égető nap, forró könnyek, zúgó fej  és forró, sötét, benyugtatózott pokolbéli éjszakák ) 

A világ fokozatosan kezdi elfogadni a neurodiverzitás fogalmát ; azt az elméletet, hogy társadalmunkban léteznek olyan csoportok, amelyek eltérnek a társadalmi normától, különösen erős érzékenységükkel, intenzitásukkal, tehetségükkel. Mindemellett, amikor még nem voltunk mindennek igazán tudatában, sok érzelmileg intenzív felnőtt beismerte, hogy hosszú éveken át élt magányosan és meg nem értetten, akiket bosszantott az önbizalomhiány, és az egzisztenciális magány hosszan jelenlévő érzésével éltek együtt. 

AZ ÉRZELMI INTENZITÁS A KÖVETKEZŐ 5 ELEMBŐL ÁLL:

1. ÉRZELMI MÉLYSÉG, SEBESSÉG, ÉS KOMPLEXITÁS

Az érzelmeket szokatlan mélységekben, összetetten és intenzíven érzékeled. Ez tesz téged annyira élővé, bár néha  fájdalmassá is önmagad számára.

- Folyamatosan áramlanak benned a pozitív és a negatív érzések , néha egészen rövid időn belül váltogatva egymást.

- Egyszerre magason szárnyalsz a boldogságig majd alámerülsz a bánatba nagyon rövid időn belül.

- Tudod, mit jelent a kétségbeesés, de azt is tudod mit jelent a szépség, a mámor és a gyönyör. Amikor a zene, vagy a művészet ( költészet ) megmozgat, elárasztanak az öröm hullámai, és az extázis állapotába kerülsz.

-  Szenvedélyes vagy, akkor is, ha kívül mindezt nem mutatod.

- Gyengédséggel és nosztalgiával éled meg az életet.

EGY OLYAN EMBERI LÉNYNEK, AKI ABNORMÁLIS, AVAGY EMBERFELETTI ÉRZÉKENYSÉGGEL RENDELKEZIK :

- EGY ÉRINTÉS AKÁR EGY ÖKÖLCSAPÁS (?) (ez még árnyalásra szorul :-) 

- EGY HANG AKÁR MAGA A ZAJ

- EGY SZERENCSÉTLENSÉG AKÁR A TRAGÉDIA

- AZ ÖRÖM OLYAN AKÁR AZ EXTÁZIS

- EGY BARÁT OLYAN AKÁR A SZERETŐ

- VISZONT EGY SZERETŐ MÁR SZINTE ISTEN,

- ÉS A HIBA MAGA A HALÁL.

PEARL BUCK

2. MÉLY EMPÁTIA ÉS ÉRZÉKENYSÉG

- Nagyon apró kisgyerek korodtól nagyon nehéz a kapcsolatod a többiekkel és a világgal. Amikor másokat bántalmaznak vagy rosszul bánnak másokkal, azt úgy érzed te is mintha veled történne. (Milyen igaz! :-) 

- Talán együtt rezegsz az empata fogalmával, hiszen megvan benned a képesség , hogy érezd más emberek energiáit és ez hatással legyen rád. Társas helyzetekben ösztönösen azonosítod önmagad mások érzéseivel, és talán érzed is, ahogy szinte szivacsként szívod magadba fizikai és mentális gondjaikat, bajaikat, és ezt egészen addig a pontig képes vagy csinálni amíg túltelítődsz. (Milyen igaz! .-)

- Mivel nagyon is válasz / reakcióképes vagy és beleérzel mások fájdalmaiba, próbálsz olyan kapcsolatokat kialakítani amik jelentőségteljesek és mélyen érzők. Hűséges vagy, idealista és romantikus.  :-))

- Mindezen túl sajnos mivel gyerekkorodtól nyitott vagy és érzékeny, egyben sebezhetővé is válsz a kapcsolataidban egész kicsi korodtól kezdve. Természetes a hajlamod a szeretetre és a nyitottságra és sajnos megrekedhetsz elutasítások és különféle traumák következtében. (  :-(((( Milyen igaz!!!!! )

- Mivel az érzékelésed jóval erősebb és élénkebb mint az átlagnak, nagyon érzékenyen viszonyulhatsz a mikor milyen környezetedhez. Sokkal erősebben és mélyebben fogadod az érzékelés örömeit, mint például a művészeteket, a nyelvet, a zenét, mind legalább olyan intenzíven, mint a  látnivalókat, a hangokat, az érintéseket, az ízeket vagy épp a szagokat. Mindettől ugyancsak érezheted magad túltelítődöttnek, vagy kényelmetlenül ha túl sok mindent fogadtál be. Érzékeny lehetsz a zajokra, erős illatokra, szagokra, vagy a tapintással összefüggő érzékekre, mint ruhákra, anyagokra, vagy épp egyenetlen, durva felületekre.

3. KÜLÖNÖSEN ÉLES ÉRZÉKELÉS

- Az, hogy az érzékelés terén adatott meg számodra a tehetség, azt jelenti, hogy olyan dolgokat is érzel, érzékelsz, amiket mások nem. Ha megtanulod ezt tudatosan kezelni.  a felületesség mögé nézhetsz, megláthatsz sémákat és kapcsolódásokat alakíthatsz ki.

-  Éleslátásod , intuíciód, és a valóság különféle szinteken való olvasására, értésére való képességed által gyorsan felméred az embereket és a helyzeteket. Meg tudod érezni, hogy valaki az e akinek mutatja magát, a szándékaikat, a gondolataikat, és a mélyebb érzéseket a külső mögött. 

- Megérezheted és ezáltal tudhatod,  ha valami éppen történni fog, vagy érezheted más emberek belső világát. 

- Mindezek mellett a képességeid gyakran nem éppenséggel könnyítik meg az életet. Zavar a képmutatás, az igazságtalanság, küzdesz egyáltalán nem hiteles emberekkel és helyzetekkel. Nem tehetsz róla, de te vagy az egyetlen aki megmondja a tutit , ( érdekességképp : who points out the ‘elephant in the room,' :) , de az érzékelésed által megijesztheted azt az embert, akin átláttál. :-))))

- Családi helyzetekben, talán téged kiáltanak ki bűnbaknak, hiszen te hordozod a fájdalmas igazságot, ami a normalitás álarca mögött rejtőzik kimondatlan. ( milyen igaz!!!! :( ) Talán te vagy az, aki magadon hordozod, " a problémás", a bűnbak vagy a fekete bárány  szerepét. ( milyen igaz!!! :( , részemről fekete bárány)

- Valahol benned ott él egy sürgető vágy, hogy kitold a beilleszkedés határait, hogy megkérdőjelezz, kétségbe vonj különféle szokásokat,  különösen azokat, amiknek semmi értelme vagy igazságtalanok. Mivel nagyon erős igazságérzeted van, frusztrálnak a világban látható egyenlőtlenségek. 

- Folyamatosan idősebbnek érezheted magad a körülötted lévőknél :-) , mint egy öreg lélek, aki valahol valahogyan elveszítette a gyökereit.

4. GAZDAG BELSŐ VILÁG, ÉRZÉKI KÉPZELETTEL ÉS INTELLEKTUÁLIS INGERLÉKENYSÉGGEL

- Gazdag belső világod van, ami magába foglal szavakat, metaforákat, vizualizációt, élénk fantáziákat és álmokat.

-  Gyerekként gyakran használhattad elképzelt világodat menedékként, mint egyféle kikötőt az érzelmi zavarosságok világában. 

- Intellektuálisan kíváncsi vagy és  reakcióképes. Szükséged van rá hogy megértsenek, hogy kitágíthasd látóhatárod, hogy információkat szerezz és hogy megvizsgálhasd szellemi tartalmát.

- Az információ gyors és mély feldolgozásával, nagyon gyorsan magadba szippantod azt. Valószínű, hogy mohó olvasó vagy  - milyen igaz! :-))) - vagy épp élénk megfigyelő. - milyen igaz!!! :-) Néha talán kritikus és türelmetlen is vagy másokkal ha nem bírják veled tartani a tempót.

- Integrálni is tudod az intellektuális elképzeléseket és a mély érzéseket. Lehet, hogy folyamatosan ötleteid vannak, néha olyan sok, úgy érezheted, nem tudsz lépést tartani velük.

- Különféle témák iránt buzgón lelkesedhetsz. Amikor egy téma izgatottá tesz, az elméd sokkal gyorsabban dolgozik, mint ahogy a szavaid lépést tarthatnának vele, és aztán hirtelen ott találod magad pörögve csak beszélve és beszélve, talán még másokat is félbeszakítva. 

- Amikor elmerülsz egy művészeti darab iránti szeretetedben, irodalomban, színházban vagy zenében, a külvilág teljesen megszűnik.

- Nagyon alkalmas vagy az elmélkedő gondolkodásra, és az önvizsgálatra. A fricska ebben az egészben, hogy kínzó gondolatok támadhatnak meg, és ezáltal túl lelkiismeretes, kínzóan pontos önvizsgálat.

- Nagyon nyitott vagy. Érzékeny vagy a spirituális világra, vagy talán már nagyon fiatal korodból erre az útra léptél. Ez megmutatkozhat valamiféle pszichikai képességben, de az is lehet, hogy nem fog.

5. LAPPANGÓ KREATIVITÁS ÉS A LÉTEZÉS SZORONGÁSA - MILYEN IGAZ :) :(

- Mindig is érdekeltek az Élet nagy kérdései. Nagyon fiatal korodtól kezdve érezhetted a létezést körbejáró depressziót, érezhettél gyászt az élet, a halál és a magány értelmetlensége és céltalansága felett. - Igen! :(

- Frusztrált lehettél olyankor, amikor a körülötted élők nem voltak készek minderről beszélni és nem vették tekintetbe a dolgok súlyosságát.

- A létezésed érintő szorongásod megnyilvánulhat a sürgősség megnevezetlen érzésében, egy folyamatos impulzusban arra hogy mozdulj előre. Folyamatosan úgy érzed, mintha pepecselnél, bíbelődnél az élettel, azt érezve, hogy biztos van valami olyan igazán fontos dolog, amit csinálnod kéne, még akkor is, ha még nem látod tisztán. Azzal az érzéssel élsz, hogy az idő folyamatosan fogy, kifogysz belőle, és nem csinálod azt, amit csinálnod kéne. 

- Megnevezetlen okokból, néha olyan dolgok miatt érzed a felelősség súlyát a válladon, amiért nem vagy felelős.

- A szorongásod hajt, hogy tanulj, hogy növekedj,  és hogy életed ösvényén haladj, viszont ez meg is béníthat.

- Hajlamos lehetsz kreatív blokkok kialakítására, mint például, a  művész blokkja, az író leblokkolása, a halogatás, a nyilvánosságra jutás félelme, vagy az imposztor - szindróma - attól való félelem, hogy csalók vagyunk, 100 %-ra, tökéletességre törekvő stb.

- Mindazonáltal lelked mélyén  mindig is tudtad, hogy elégedetlen vagy egy olyan élettel, ami céltalan és amiben nincsenek feladatok.

- Talán egy polihisztor vagy - valaki többszörös érdeklődéssel, és kreatív törekvésekkel. 

- Amikor van egy erős látomásod vagy épp egy innovatív ötleted, hasadást érezhetsz a valahova tartozás és a hiteles kifejezés között. Szinte egész hiteles önmagad akarja az ötletét kifejezni, de aggódsz hogy ezáltal elutasíthatnak, kirekeszthetnek, vagy embereket kell magad mögött hagynod.

EGY ELLENTMONDÁS

Az érzelmi intenzitás vonásainak  fentebb említett felfogásával együtt jár az emberi komplexitás néhány egyszerűsítése is. Bármilyen rendszer szükséges ahhoz. hogy az egyszerűsítést összehasonlíthassuk azzal a valódival, ami ott van előttünk, a valódi, egyedi emberi lény. Mi, úgy mint az emberi faj tagjai, mindannyian egy kicsit különbözünk és épp annyira vagyunk hasonlóak is, egy paradox egységben. Nem szabad elfelejtünk hogy sokkal több súlyt cipelünk magukon mint az állandóan változó és fejlődő élő emberi lény ITT - ÉS - MOST elmélete. 

AJÁNDÉKOK ÉS VESZÉLYEK

Dr. Mary-Elaine Jacobson, 'A tehetséges felnőtt" szerzője pár pontban megfogalmazta azokat a kritikákat amikkel egy tehetséges felnőttnek szembe kell nézni.

- MIÉRT NEM LASSÍTASZ?

- MINDEN MIATT AGGÓDSZ.

- ÉRZÉKENY VAGY ÉS MINDIG DRÁMÁZOL.

- TÚL ŰZÖTT / HAJTOTT VAGY. ( ŰZÖTT VAD - RÉSZEMRŐL GYAKRAN )

- MIT GONDOLSZ, KI VAGY TE ?

Az érzelmi intenzitás nem valamiféle kórtan.  Viszont egy olyan valakinek, aki érzelmileg intenzív, a fájdalom együtt jön a túl sok vagyok átható érzésével, amit nem tud könnyen venni - egy ember nagyon könnyen érezheti magát ROSSZNAK  az élete legnagyobb részében, mindebbe beleépítve a szégyent is, ami elvezethet a depresszióhoz, az alacsony önbecsüléshez, az önszabályozásra való képtelenséghez, és a belső ürességhez.

- pont így :-(((

A jó hír az, hogy a megfelelő információval és támogatással, lehetséges a  túl sok vagyok - fájdalma alól való felszabadulás. Egyszer, amikor végül felfedezted saját másságod eredetét, elindulhatsz egy úton, melynek során helyre hozod a régen elvesztett képességeidet.

Hirtelen, az egész történeted értelmet kap.  Rájössz, hogy a szégyened és a depressziód egy nagy része , amit ők elbírnak, azokból a téves információkból jövő és kéretlen kommentárokból alakult ki, amik egyedi minőségeid érték, illetve az embereknek az ismeretlentől való félelméből fejlődött tovább. Valójában, a finom árnyalások nagy mértékű felismerése és tudatosítása nem egyszerűen szokatlan, de különösen értékes is.

Ahogy haladsz előre és magadhoz öleled  egyedi minőségeid,  megtanulsz bízni a világhoz való kapcsolódásodban, és ahhoz is kapcsolódni tudsz majd, amit nyújtani tudsz. Olyan témák, mint például a hiteles létezés, és az Élet értelme a tudatosság előterébe került, és végül ITT VAGY, EGY ÚJ ÚTON ELINDULHATSZ A LEHETŐSÉGEID FELÉ :::::::::

- Az, hogy "igazi" az nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak. - felelte Bőr-lovacska. - Az, hogy "igazi" vagy, az csak úgy, váratlanul történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged magadat, akkor attól leszel igaz.
- Nem fáj az? - kérdezte Bársony-nyuszi.
- Néha fáj. - mondta Bőr-lovacska, mert ő mindig megmondta az igazat. - De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj.
- Hogy történik ez? Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak? Vagy apránként?
- Nem hirtelen történik. - mondta Bőr-lovacska - csak történik. Lassan. Soká tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek, vagy elszakadnak. Mire igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd elkopott a sok szeretettől és simogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden ízületed lötyög. De ha "igazi" vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azok szemében, akik úgyse értenek semmit.

Kinn a fények szemem elvakították,

lelkem a világ darabjai szerteszét hasították 

emberek jöttek-mentek, gyerekek visítottak,

miközben az apa a telefonján írogat,

felszálltam a buszra, egy lány telefonált,

bizalommal beszélt, odaát rá valaki várt,

a mobil mint univerzális zsinór a térben,

mint köldökzsinór köti össze anyát lenn, lelket az égben,

mellém ül egy nő meg ott egy másik is,

beszélgetnek és bennem a némaság sírt,

belső könnyeket szórt, feszített a világ,

túl erős fények, hangok, a lelkem szinte kiált,

valakiért, kivel terjedne lelkemben a biztonság,

üresen nézek a lelkem kemény, sziklás falain át,

csak keverednek a fejemben hangok és szavak,

az emberek beszélnek szerte, emelik a falat,

mi mögött lelkem némán hull alá,

fények, színek, illatok és szavak állnak be káosszá,

és én némaságra kárhoztatva állok az örvény közepén.

Csak vagyok ott némán, félelmetes a világom,

ma is azt kérdem : miért kell itt állnom?

Szótlan a könyvbeli szavak között veszek,

mi emberi, mi érzés, mindent eleresztek,

telefonon, élőben ők tovább beszélgetnek,

engem, ahogy eddig se, észre se vesznek,

s ha engedem a világra a könnyeim felelnek,

de ne örülj, nem engedem, a mennyekben lebegnek.

Néma lelkem sír és a világba kiáltana,

légy velem, ha így kell, még inkább mostoha.

Itt vagy Te, amott én,

ketten állunk a sínek peremén,

vonat zakatol és Te dőlsz előre,

a következő percben már nem talállak élve.

Magányod éreztem, bennem is ott volt,

mindkettőnk mentális játéka a sok Rorschach-folt,

míg nekem maradni kellett, Te mentél,

menni akartam veled, tudtam, hogy szerettél,

én is szerettelek, de neked ott volt Flóra és tiszta szívvel,

szerelméért ölni tudtál volna minden botló rímmel,

de néha a szeretet sosem lehet elég,

ha lelkünk a depresszió poklában ég.

Flóra és az etika, nem tehette volna,

bár Te folyamatos törődésére vágytál a földi pokolban,

de engem is szerettél, mindig is tudtam,

S hogy mi hogyan kapcsolódtunk? Rorschach - asszociációkban,

éreztük egymást, örök maradtál bennem,

a Te Napodon Oh Szív nyugodj csendben, vad boróka hegyén,

s Te titokban fentről figyelsz, incselegsz felém,

s bár annyival találkoztam, Te élsz örökké szívem rejtekén,

és e szép nap a mennyekbe szállok utánad én.

Ketten írjuk az égre:

Te, igen, Te odalenn, az Életed tiszta szívvel éld le.

Szeress úgy, ahogy mi sose tudtunk,

az élet viharaiban csak egymásra számíthattunk.

Élek és ő újjászületik ilyenkor bennem,

a Költészet napján angyalok énekelnek mennyei rendben.

A lelkem szóra vágyik, a rímek remegnek,

a napjuk ma van, kiutat keresnek,

percek, órák , napok, érzéstelen telnek,

belül betűk, szavak, mondatok feszengnek,

néha vigyor ül ki, máskor belülre folynak a könnyek,

nincs már jele örömnek, üres hangok jönnek.

A Költő ilyen, szavakba dobálja, mit érez,

szavak csapódnak a gömb üveges tükrének.

Április 11 és ő ma már halott,

mikor lelke enyémhez ért, bent kiáltottam nagyot,

és ott messze, máig hallom, a vonat zakatol, kattog,

ő pedig a már akkor szívem egy csücskébe vackolt,

velem van, részemmé lett, lelke akár az enyém,

így szólok égi lényéhez én :

Ma van a Napja, körülötted forgunk, de ott van persze még Ady,

egészen rendben van ő is, ő se maradi,

és a föl-földobott kő útját nem találja vissza,

az elveszettség, a sötét reménytelenség kesernyés vizét issza,

s bár feldobott, a sötét felhős ég magába visszahívja,

nem ér le vissza e földi honba,

és ott van még Weöres és még sokan mások,

a Nyugattól a nagy költő-óriások,

de Te, Te lettél részese létemnek,

Te láttad mindig át minden vétkemet,

Te vagy az, ki velem volt, akkor sok éve,

és én gyászoltalak, mikor megtudtam, nem maradtál élve,

és a vonatot ma is hallom, a fülemben zakatol,

a peronon látlak Téged, ott állsz hangtalanul ....

és ennyi volt rövidke életed,

jó barátként engedlek : Ég veled!

Valahol mélyen a lelkem része lettél,

bennem ott, hol tudtál, helyet találtál, újjászülettél.

Április 11, nem szavalok, írok,

utolsó szó jogán; többé már nem sírok.

Temetem, mi fáj, és a peronon állva,

mozdony kattog, zuhanok a sötét éjszakába,

veled együtt szállok tovább közös hazánkba.

Furán nézel, kit látsz bennem?

Tán egy szörnyet dupla fejjel?

Talán kicsit más vagyok?

Nem érdekel, én vagyok.

Nagyon nézel, zavaró ám,

lelkem magamba bújik látván,

furán nézel és a két szemed,

miután leszálltam a buszról is követ.

Nem vagyok én paranoiás,

csak túl nagy az emberi sodrás,

furán nézel, látom rajtad,

tekinteted ütközik a testem körüli falnak.

A lelkem zárt, ne szólj hozzám,

elég amikor harsányan kiabálsz,

nem vagyok én full süket,

itt a négy szem - ütközet.

Rád nézek és falam tartom,

szemtől szembe nagy kalandom,

kérlek kérlek nézz máshova,

a lelkemet úgyse éred el soha.

Furcsa szemed, se egy mosoly,

bár rajtam se, tán ez pofon,

mert te mindig vigyorral üvöltesz,

kérlek, a süketnek süvöltsed! 

Aztán a másik is néz, furcsa létem,

ülök én ott feketében,

próbálok én hasonló vigyorra húzni,

de nem tudok ekkorát hazudni,

arctalan létem még inkább arctalan,

néz rám közben, nem vagyok karctalan,

nem engedem közelebb, hadd nézzen,

elnyel a fekete éjszaka a messzeségben,

nem tudja, hogy ki vagyok,

lélekkarccal ragyogok.