Amikor a mocsárba süpped lábad,

mikor magadban mélyen látsz sok emberi hátat,

mikor a mocsárba süllyed léted,

vizslatod a távoli magányos messzeséget.

Mikor lelked ingatag mielőtt a mocsár elnyeli,

töröli léted, a perceket pergeti,

és törölsz és törölsz, bár néha bánod,

minden törlés a létből apró belső halálod.

Senki nem tudja mit élsz át ilyenkor,

az egészséges nem is érti, miért teszed akkor,

Te csak teszed, és törölsz és kicsit a léted,

meginog a mocsár szélén, elnyel, nincs reményed,

senki se érti igazán, te így szemléled a létet,

szemléled a lelkedben az üres messziséget,

a távolban egy fa áll, ágai kopaszon nőnek az égnek,

valahol benned már meghalt az élet, 

annyira távolról kell a tájat nézned,

és néha elkeseredsz és törlöd mindenhonnan a léted,

mintha így könnyebb lenne óráról órára élned.

Óráról órára élned, nem függve emberi szótól,

nem függve mindenféle üresség-pótlótól,

nézed a messzi a fát, felette sötét felhők gyűlnek,

vihar kerekedik, lelkedben az érzések fagypont alá hűlnek,

és te törölsz és inogsz ott a barna mocsár közepén,

ott állsz várva a mélységet, mint egy szikla peremén,

ugrasz, elnyel a mocsár , utolsót kiáltasz fel a magas égnek,

élj tovább Te Élet, szemléld nélkülem a kopár messzeséget.