Amikor a mocsárba süpped lábad,

mikor magadban mélyen látsz sok emberi hátat,

mikor a mocsárba süllyed léted,

vizslatod a távoli magányos messzeséget.

Mikor lelked ingatag mielőtt a mocsár elnyeli,

töröli léted, a perceket pergeti,

és törölsz és törölsz, bár néha bánod,

minden törlés a létből apró belső halálod.

Senki nem tudja mit élsz át ilyenkor,

az egészséges nem is érti, miért teszed akkor,

Te csak teszed, és törölsz és kicsit a léted,

meginog a mocsár szélén, elnyel, nincs reményed,

senki se érti igazán, te így szemléled a létet,

szemléled a lelkedben az üres messziséget,

a távolban egy fa áll, ágai kopaszon nőnek az égnek,

valahol benned már meghalt az élet, 

annyira távolról kell a tájat nézned,

és néha elkeseredsz és törlöd mindenhonnan a léted,

mintha így könnyebb lenne óráról órára élned.

Óráról órára élned, nem függve emberi szótól,

nem függve mindenféle üresség-pótlótól,

nézed a messzi a fát, felette sötét felhők gyűlnek,

vihar kerekedik, lelkedben az érzések fagypont alá hűlnek,

és te törölsz és inogsz ott a barna mocsár közepén,

ott állsz várva a mélységet, mint egy szikla peremén,

ugrasz, elnyel a mocsár , utolsót kiáltasz fel a magas égnek,

élj tovább Te Élet, szemléld nélkülem a kopár messzeséget.

Sose tudtad, tán ma se érted ezt az egészet,

meghúzom magam, lapulok a fűben, többé nem beszélek.

Hisz ... félek, félek, biztonságot már nem is remélek,

az életem néma csönddel adózik a fájdalomnak, de élek,

néma csenddel adózik, és harcol a hangért mit elvettél tőlem,

a lelkem darabokra cincáltad, se testből, se lélekből nem kapsz többet belőlem.

Mindig, mind mintha az utolsó versem lenne,

rím és érzés mélyebb kapcsolatot keresne,

mégis mindig mintha az utolsó versem lenne,

köröttem a világ merő közönye peregne,

és mi van ha így lesz? Mi van ha ez az utolsó versem?

Eddig is rejtőzködtem, nem lesz rajtam rejtjel,

Mi van, ha eljönnek a kibaszott utolsó sorok,

és te továbbra se figyelsz rám, azt is elmulasztod,

és talán, talán ha jobb érzésű vagy, lesz egy kis rohadt bűntudatod,

ha nem, akkor az életet, szimplán tovább forgatod.

Azt mondják, a halállal, a gyásszal is megy tovább az élet,

és aki elment azt akarná, hogy te tovább éljed.

De míg él és az utolsó sorát is, bár fájhat de írja,

arra kér, még ne, szívből kér még ne gondolj a sírra,

 csak figyelj rá, tudd, érezd át mi zajlik benne,

könnyeivel adózik ha érez és figyel, és a kibaszott világ közönye

veszi körbe és belül szíve-lelke vérzik,

napról napra fojtja le magában a rohadt érzéseit,

és könnyei közt kér, de a világnak nincs ideje rája,

mondják, "oh, ez mindig sír, negatív, kerülni el a picsába".

De baszd meg, nem érted, nem érted mi ez az egész,

én se mindig értem, de a sorok között könnyem patakban folyni kész,

de vannak akik értjük, akik kibaszottul értjük egymást,

tudjuk érteni, érezni,  tüskésen ölelni és együtt annyira nem fáj,

mégis érezni, mit a másik hasonló érez,

mikor újra egyedül hagy, engem könnypatak éget,

hiszen időnként egymásért kell erősnek lenni,

a saját érzéseink nem feltétlen engedni, de semmit se feledni.

Eljátszok a világ közönyével és minden vers mintha utolsó volna,

sodródok és fuldoklok az érzelmi folyóban.

Jégbe zárt a világ, tükörjég-szoba,

jégfalam mögötti életem mostoha,

jégbe zárt, csúszós és végtelenül hideg,

magányos a lelkem, az élet pedig rideg .

Mindennap egy végtelen szerepet játszok,

éjszaka nehezen szenved bennem az álom,

szenved, majd mintha zuhanna lassan ténfereg,

pedig úgy szeretne zuhanni, zuhanni a mélybe,

de nem engedi az élet oly feszes léte.

Reggel kelek, automatán lépek a szerepbe,

érzésem már nincs, könnyem már nem igen peregne,

emberlétem a holdban, átlátszó a létem,

érints meg, és megremeg a levegő  a térben,

mert a test megvan, de merre van a lélek?

Elveszett útközben, jégvilágban élek,

a jeges fuvallat vagyok mit hord a szél,

ha a lélekbe könny perdül, megfagy, nem remél,

igazán már nem, nem is nagyon fél,

mégis mitől kéne? A szerepben az ember már nem él,

egy része halott, a jégszoba fala kőkemény,

bele késeket hajítva pattog az szerteszét,

kezed magad elé, nincs más mint magad védd,

jégtömlöcbe zár a táj, fagy él a rejtekén.

Aztán ahogy végre egyedül, kilépsz és a szerep mögött te vagy,

az élet-feszülésből könnyek fakadnak,

egyenként kis jégfolyóként az arcodra fagynak.

Elmúlt az éjfél, átléptük az évet,

a lakásból figyeltem egymagam a  színes fényeket,

bor tompította agyam és háborús félelmemet,

nem gondolkodtam át eddigi és ez utáni életemet,

hisz te biztos jól mulattál, barátokkal táncolgattál,

vagy csak ettél-ittál, együtt voltál,

s az én létem oly magányosan hitvány,

nem nehéz ezt felejteni, velem többé nem beszélgetni,

menni, merre a színek visznek,

már nem adom magam a hamis hitnek,

szellemlétem nyitva - tárva, úszik át az újba, kába,

ki ember, a legtöbb felejt, mi vagyok én? egy rohadt selejt?

mert van kivel normálisabb-könnyebb az élet,

megértem ha út szélén hagysz és azt tovább éled.