Ahogy a századok útján a világban a dolgok változnak,

a költők mindig is örültek az emberi lájkoknak,

hisz már József Attila is megütötte a csúcsát a különcség foknak,

és lásd, népszerű lett, kit a mai időkben is sokan lájkolnak.

Vajon mi volt anno? Írt. Minek? Talán egyszerűen az embereknek,

kiírta bánatát, hitét, szerelmeit, magányát és belső törekvéseit,

valahol talán terápia volt, valahol egy biztos vágy és tudat,

hogy törje magának a kor lapjai és az irodalmi életben az utat.

Más volt ez a világ, nem olyan mint a 21. századi mai,

hol a magányos, számkivetett, alacsony önértékű emberek a lájkok foglyai.

Tudom miről beszélek, talán a múltból vagyok J. A.-nak tükörlélek,

mert értem, érzem őt, miért tette, és a falon át gyakran beszélünk,

örül, hogy mit a világnak adott, sok évvel később is él itt köztünk,

benne el, bennük él, a versei az online térben minden áprilisban repkednek,

és a lájkok mindenfele online-offline sercegnek.

A magány az magány, a lélek betegségei egyik századról a másikra se változnak,

csak a mód más, a tollat és a papírt felváltotta a technikai módozat.

A szavak blogokba repkednek, kapcsolódnak érzéssé, az ember gépel,

gépelve pedig valahogy üresebb az egész, máshogy bánik az érzéssel.

Vajon mi lehetett régen? Papír, toll, akár szalvéta, s az ember írni készen,

a cél egy : kiadja, kinyomja magából mi szétfeszíti éppen,

nem érdekli, ki olvassa, netán még lájkolja is, senki sincs az éteri térben ,

csak a költő és a kávé, mint anno a Pilvaxban jópár évvel korábban  ,

Attila sokszor a kórházban ír, érzésekre, Flórára vágyik ő magában,

hiszen már szinte belül a depresszió kiölte létét, e furcsa magányban,

tudom, hogyan, miért - azért írt hogy éljen - valahogy megmaradjon az érzelmi csatában,

biztos vagyok, hogy jól esett volna neki ha bárki olvassa,

de igazság szerint, az a nyüves lájk az ember szívét meg sose olvasztja,

csak még erősebb a magány;  és ordít a lélek: kérlek figyelj reám,

valami ilyesmi lehetett akkoriban is, ahogy ma nekem,

de neki még a lájk se létezett, csak írt szüntelen,

bár, bárcsak tudná odafenn a magas mennyekben,

mennyire szeretik itt a mai éteri és valós terekben,

mennyiszer elhangoznak sorai, hányszor szóba jön depressziósok között,

de a lájkok se gyógyíthatták volna meg - ahogy engem se - élet és halál örök,

sorsunk összefonódik néha régi korokkal,

csak írni mi bennünk , nincs más út, előre nézni az utókorral.

Vajon fennmarad ki valós? Fennmarad ki igaz és hiteles?

A lájkok tán nem is számítanak, az érték nem itt ered,

mégis szennyezi a mostani világot,

önérték-ingatagság biztosítására a világ eszközt gyártott,

egy részem tán ott él, Attila mellett ül és ír a kórházban,

ír a semmibe, s egymásra figyelünk, egy közös LÁJKBAN.