Fekete éjsötét lepel a fehér tájon,

lebegve úszol át a halálon,

hajszálak a meleg fekete sálon,

puhába teker szürke kardigánod,

az éjszaka mint a fekete bársony,

rád terül s magába szívja magányod,

fehér takaró a messzi távoli vidéken,

feletted csillag se világit fenn a sötét égen,

és mikor végre elalszol, magába cuppant az álom,

és egy éjszaka egy kép-telen sötét pillanat, könnyeddé válik halálod.

A telefon csipog, szemed alig nyílik, fáradt,

s miután az este megvetetted a puha ágyat,

egy pillanat, lépést lépés után vitt a lábad,

minden egy pillanat és újra vár az ágyad.

De nem enged, nem enged az éjszaka zuhanni,

mert ahogy szemed kezded, próbálod lecsukni,

úgy fogsz a mennyek kapujába jutni.