Csak ült a fehér felület előtt. NÉMÁN. ÜRESEN. MAGÁNYOSAN. Mégis mit írhatna? Mégis minden vágya megszólítani az embereket, eljutni, átjutni valaki másnak a világába is.

Már dél is elmúlhatott, a kutya a lány fején pihentette kis fejét, míg a lány félálomban leszorítva szemét csak a benne zúgó szövegre és dallamra figyelt : 

Ha a hajnal éled és a szívem lángol,

kivezetsz-e újra e földi világból ...

Vasárnap volt, a kora őszi napsütés már bevilágította a szobát, ő mégis érezte, felesleges felkelni. Hason már nem jó, kifordult oldalra, a dal ott zúgott benne: kivezetsz e újra e földi világból. Nem látta értelmét megint belemenni egy hosszú, magányos és néma vasárnapba. Nagy nehezen felkelt, csekkolta a facebook fiókját, se egy lájk, se egy üzenet, mit is várjon, felesleges. Ez is csak egy ugyanolyan néma és szomorú vasárnap lesz mint általában a vasárnapok. Írni se mert már senkinek - embernek emberként - tudta, hogy nem lesz válasz és senki se veszi észre, hiába teperne az emberek után. Magában már szinte feladta, hogy bármelyiket is elérheti. Igaz, kinn még fénylett a napsütés a kora őszi hulló levelekkel, számára a depresszió homályba és lassan érezve az őszi ködöket, betakarta lelkét.

A kutyával sétálni indult, várta, egy kis napsütés talán segít ... nagyon hamar érezte azt az ólmos fáradtságot, ami a depresszió velejárója. Az utcákon sehol egy emberi lélek, minden kihalt és az ember szeretettelen. Lerótták a távot, itt izzadt-ott izzadt, az indián nyár még egészen meleg sugarakat küldött a világra. Időközben a fény hol elvakította, hol becsukta szemét és hirtelen megint érezte a szokásos lebegést, ahol a lágy szél fújta és kicsit a föld fölé emelte. Mindezt csupán azért hogy ne érezzen végképp semmit.

Eszébe jutottak emberek, fantáziált. Fantáziái viszont újra és újra takarásba tették, ami a lelkében zajlott, hiszen a társadalom mint olyan nem igazán érti a depresszió mibenlétét.

Szar napom van - hangzik el oly sűrűn. Ez nem ugyanaz, mint a depressziós lélek belső halála.

- Az oké, hogy mi így - ennyi idősen (kimondatlan, mert ugye 50 évesen már bármi elfogadható) - de te se vagy a toppon - nézett rá a nő, péntek du.  a munkaidő utolsó csapásaiban. A nő, látták már egymást a lánnyal, de nem ismerték egymást. A lány halovány, gyenge hangon reagált. - Miért? Milyennek kéne lennem? - Hát frissnek, illatosnak, energikusnak - sorolta a nő a jelzőket. Vagyis, ha az ember fiatalabb, valahol tudat alatt elvárják, hogy ne legyen maga alatt, legyen friss , illatozó, vidám és derűs meg energikus a nap 24 órájában.

Hát sajnos, ez nem így van. A depresszió, a szorongás nem válogat, a kisgyerektől a  17 évesen és  a 30-on át bárkinél jelen lehet és ha a társadalom elvárja, hogy minden percben jól legyél, még nagyobb a nyomás. Takarod magányod, nincsenek barátaid, kb senkid nincs és előfordulhat, hogy egy szar napnál kicsit összetettebb az életedben minden, de ezt nem mondhatod. Nem vághatod a nő pofájába az igazságot, mert a saját igazságod elrejteni való. A legtöbb ember nem igazán érti, minek is beszélnél róla. 

Én se rohanok el, amikor szidod a szüleidet! - mondta akivel nap mint nap együtt dolgozol - szidom? Nos, azóta se szólalok meg, hisz minden szavamat felhasználja ellenem. A társadalom különféle szabályok szerint várja el az érzéseid, ha nem megy, nem megy, magadba zárod szeretetre való képtelenséged és méltatlanságod fájdalmát, a szóra, az emberi szóra, odafordulásra, figyelemre való méltatlanságod fájdalmát.

Aztán persze van aki nyíltan vállal mindent és ott előtted élesben sír vagy negyed órát, és mert te "barát" vagy - szerinte, valójában nemhogy barát még csak távoli ismerős se  - elmondja, hogy x éve depresszióval kezelik. Ott hálálkodik milyen jó, hogy nem ítéljük el meg ő nem tehet róla. Te meredten bámulod a padlót, levegő egyre kevésbé jut a tüdődbe, elfutnál a pániktól, az elfojtás belül darabjaidra szaggat - de nem teheted - mert utána még téged fognak kiosztani - inkább ott maradsz, a levegőtlen, fullasztó közegben, igyekezve nem remegni és takarni igazságodat, ami egyezik az ő felvállalt és elsírt igazságával.

Mindenkinél másképp jelenik meg, nem hiába mondják rá, hogy százarcú depresszió, és az se nagy vigasz, hogy "oh ezen mindenki átmegy" - aki ezt mondja az nem tudja miről beszél, aki ezt mondta, a következő körben már úgy fogalmaz, szar napja van, csakhogy ez nem ugyanaz, és ahogy amin az egyik átmegy, nem biztos, hogy a másik is, vagy az hogy ugyanúgy, főleg hogy nálunk nem csak egy szar napról van itt szó.

A lány sokáig gondolkozott, talán elmondja a depressziós nőnek a saját történetét, mégse tette. Nem lehet senkiben se bízni. A magány, a szótlanság, a szeretettelen lét kíséri továbbra is útján és az ólmos fáradtság, a fél napon át csukott szemek, belül fel-felsejlő szövegek, dallamok minden egyes hétvégén :

KIVEZETSZ E ÚJRA E FÖLDI VILÁGBÓL?