Közel lettél, túl közel, lelked lelkembe ért,

volt pár spontán óra, csak érzett, semmitől se félt,

pedig az ölelésed, a hangod, ott oly messzi voltál,

távoli voltál, s én lebegtem, hangod messziről jött,

tudtam, csak látomás vagy, semmi se örök,

és így is maradt, a Közeli újra Távoli lett,

és mit éreztem belőled, lelkemben örvénylően pergett,

örvénylően, végig sodort a szélvihar,

majd újra ott álltam egyedül érzelmi önmagam,

ott álltam újra egyedül lebegve, s már nem volt se ég,

se föld, se ember, se Te, senki se a közelembe,

kisírtam magunkat és a világ újra visszájára váltott,

lelkemben a Közel a Távolnak kiáltott.

Hangja megrezgett, de mi Távol az Távol marad,

egy-két összeérő Közelség könnycseppeket fakaszt,

és taknyoddal - könnyeddel a párnába vésed,

milyen örök idegenségben, mindentől, mindenkitől Távol élned.