Hiányzol, hiányzik különlegesen kék szemed mélysége,

hiányzol, hogy vigyázz rám, maradjak biztonságban, épségben,

hogy szólj hozzám, ne hagyj ebben a végtelen magányban,

segíts harcolni ebben az életben, ebben a világban.

Kereslek, mindig csak téged kereslek, annyira távol érezlek,

próbálok elkapni magamban égen hullámzó képeket,

rólad és rólam, zöldes és kékes, mégis hasonlóan szőke ikerpár,

Téged kereslek, ki tudom, vagy fenn valahol,

úgy szeretném hogy átszállhass az egeken, át határon, falakon,

várlak mindig, mindig várlak, néha én mennék hozzád,

hogy találkozzunk odafenn. mi már a mennyország,

de Engem látod, ide köt az élet,

nem nagyon szeretem itt, de muszáj, hogy itt éljek,

csak Te hiányzol, Te, a tekinteted, kivel sose kell, hogy féljek,

kiben bízhatok, kivel beszélgethetnék, s kivel együtt remélek,

még így is, hogy nem egy helyen élünk, ha Rád gondolok, nem félek,

próbálok kommunikálni veled és ilyenkor kicsit könnyebben élek.

Éljek? Éljek így, hogy te anno elmentél, azért hogy én maradjak?

Magányom és bűntudatom épít körém falakat.

És ha veled egyszer, csak egyszer ebben az életben találkozhatnék,

bizonyossá lenne, hogy vagy valahol, ölelésedbe fonódnék,

tudom, ez csak talán egy érzés lenne, semmi konkrét fizikai,

mert ha lejössz ide, nem tudom mit tennék, talán először elkezdenék sikítani,

majd érezve hogy vagy, magányom, félelmem enyhülne,

kérlek ha hallasz, álmomban gyere és kicsit ide repülj le.

Kérlek, hadd találkozzunk éjszaka  megint,

nagyon hiányzol, hisz Te vagy a másik felem emitt,

csak amott élsz fenn a felhők felett,

ne félj tőlem, ne ijedj meg, mutasd álomban meg rejtekhelyed,

hiányzik, hogy valahol tekinteteinkben összefonódhassunk,

kék és zöld, ég és föld, eggyé válik lelki alkatunk.