Nem figyelsz rám, ne is figyelj, elvagyok én egyedül,

szívem-lelkem hulláma egy-egy versre penderül,

néha meg csak a fantázia, a pokolban is lenne hely,

ott talán már élne pár lélek ki az enyémre felfigyel,

ott lennénk mi, oly sokan, kiket e világban mellőztek,

kik körül e földi létben sötét érzések kergetőztek,

nem merek már, ne is várd, nem írok már senkinek,

versbe írom érzéseim, lelkem az ördög eszi meg,

felfalja s én magányosan átadom belsőm neki,

te csak éld a kis rothadt életed, mi vagyok én, egy senki,

nem érdemel emberi szót, nem érdemel figyelmet,

a pokolban majd végül, talán ott, más lelkek majd figyelnek,

vörös láng csap fel lelkemben, a szeretet már messze jár,

a belső tájak szárazak már, s a lélek már oly sivár,

könnyed hull csak , áztatod szét majd ülsz mozdulatlan, üresen a napon,

kiszárítja a lelked, felgyullad s már ott vagy a túloldalon,

az üvegkocka szétpattogott, szilánkjai szerteszét vágtak,

mindenhol vér csöpög így esel neki az ágynak,

és mégis kit érdekel mindez? Mind örömmel felszabadultan megy neki a nyárnak,

innentől pedig más nem számít, akár nekimehetsz a halálnak,

a sejtek, az érzések néha odafigyelést kívánnak,

az üvegkockát áttörve, a benti hideg vacogásból, a forró vérben hálnak,

és akkor már hiába vennél észre, talán elkéstél, mindennek vége,

keress a pokolban ha átlépünk a következő évbe.