Mikor kimerülsz ás távolról telepszik rád a szótlanság,

nincsenek már szavak benned, mégis mit mondanál?

Fáradt benned a magány,

a szavak bűnösök, messze a látóhatár,

lágy nyári szél , a zöld levelek libegnek,

a szavak úgyis csak hitegetnek,

hitegetnek, hogy itt vannak, itt vannak veled,

tekinteted messze réved, kábult a fejed,

már nem szólsz, bűnös az Élet,

a szavakat már nagyon is féled,

csak mész előre, szótlan, a levél messze leng,

lelked mindentől távolodik és felejt,

azt hiszed, a lájkoktól nem leszel selejt?

Nagyon tévedsz - szól a belső, de már minden hazudik,

minden áll, tér, és idő, a fűben ülsz, a leveleket figyeled,

játszik vele a szellő, kicsit irigyeled,

nem is kell a szó, lelked már nem remeg

senkiért és semmiért könnyet nem csepegtet,

mert  a szó bűnös, tömlöcbe vele,

a világ fárasztó atomfegyvere,

eláraszt és néha, néha talán könnyebb a játék vele,

őszintén , hallgatva, vagy azt hazudva, nem zuhansz sűrűn a tengerbe,

de a szavak leggyakrabban csak elvesznek a térben,

senki nem hallja őket, lebegünk a létben,

majd zuhanunk és a tömlöc ajtaja kattan,

zárod szavaid belső lakattal.