A lelkem szóra vágyik, a rímek remegnek,

a napjuk ma van, kiutat keresnek,

percek, órák , napok, érzéstelen telnek,

belül betűk, szavak, mondatok feszengnek,

néha vigyor ül ki, máskor belülre folynak a könnyek,

nincs már jele örömnek, üres hangok jönnek.

A Költő ilyen, szavakba dobálja, mit érez,

szavak csapódnak a gömb üveges tükrének.

Április 11 és ő ma már halott,

mikor lelke enyémhez ért, bent kiáltottam nagyot,

és ott messze, máig hallom, a vonat zakatol, kattog,

ő pedig a már akkor szívem egy csücskébe vackolt,

velem van, részemmé lett, lelke akár az enyém,

így szólok égi lényéhez én :

Ma van a Napja, körülötted forgunk, de ott van persze még Ady,

egészen rendben van ő is, ő se maradi,

és a föl-földobott kő útját nem találja vissza,

az elveszettség, a sötét reménytelenség kesernyés vizét issza,

s bár feldobott, a sötét felhős ég magába visszahívja,

nem ér le vissza e földi honba,

és ott van még Weöres és még sokan mások,

a Nyugattól a nagy költő-óriások,

de Te, Te lettél részese létemnek,

Te láttad mindig át minden vétkemet,

Te vagy az, ki velem volt, akkor sok éve,

és én gyászoltalak, mikor megtudtam, nem maradtál élve,

és a vonatot ma is hallom, a fülemben zakatol,

a peronon látlak Téged, ott állsz hangtalanul ....

és ennyi volt rövidke életed,

jó barátként engedlek : Ég veled!

Valahol mélyen a lelkem része lettél,

bennem ott, hol tudtál, helyet találtál, újjászülettél.

Április 11, nem szavalok, írok,

utolsó szó jogán; többé már nem sírok.

Temetem, mi fáj, és a peronon állva,

mozdony kattog, zuhanok a sötét éjszakába,

veled együtt szállok tovább közös hazánkba.