Félsz, félsz mert ott vannak a szavak,

kimondani őket mindig nagy falat,

e-mail, egyéb, írva totál felesleges,

ha kimondod meg mégis kit érdekel? Elpereg,

ott van benned az a sok szó, rengeteg,

néha próbálod mondatokba rendezni a lelkedet,

próbálod kimondani, de nincs igazán kinek,

ha leírod? Magadnak teszed? Vagy a senkinek? Minek?

Mert a szavak összeállnak, de reakció híján,

elhallgat a lelked, nem kellesz a világnak, nyilván

elhalnak, sorban halnak el a szavak,

sose mondhattad ki őket,  gyakran bennragadtak,

aztán elindult és írtál, hangokat kerestél,

ültél a parkban és a füzettel tépelődtél,

sok volt már egyedül, sok már mindez címzett nélkül,

nincs ki magába fogadjon, szíved fel már nem élénkül.

Szíved melyet egy éles csillag szabott ketté,

itt-ott belül vérzett , lassan vált érzéketlenné,

a csillag éles ágai mélyen belé vájtak,

kettészakadt és a két oldal össze többé nem találtak,

és a szavak, melyektől mindig is féltél,

velük nehezen és magadban maradva éltél,

mert nem mondhattad, kinek mondtad volna?

Ha mégis, választalan maradt, minden olyan csalóka,

más esetben lelkedet az emberektől a szorongás marta,

így maradt minden szó a lelked barlangjának rabja,

mert féltél, ha mondod, a világ hogy fogadja,

aztán megérezted, felesleges a szavaknak e harca,

mert amit érzel, amit mondanál, már csak az Isten hallja.

Ez a lelked mélye utolsó bizalma.

Talán nem is vagy méltó arra a szóra,

a hallgatásban ütött szívednek az utolsó óra.