Ahogy haladt végig a hosszú utcákon, beburkolta a fehér, sűrű  késő őszi köd. A táj csendes volt, misztikusan, alig-alig megragadhatóan csendes. Ahogy a köd lágyan, finoman betakarta egyfajta biztonságot érzett a ködfüggöny mögött, mégis volt ebben valami ... valami didergő, hideg és félelmetes a léleknek. Csak ment előre, néha megállt, figyelt. Figyelte a csendes, őszi sötétséget. Egyedül volt, mint mindig is, sötét, csuklyás alakként mozgott, de tudta, hogy léteznek nála sötétebb lények is, talán emberek, talán emberszerű szörnyek, fejben eljátszott a gondolataival. Lassan már csak a lépéseit számolta, automatikusan haladt előre. Már csak az őszi levelek ropogtak a lába alatt.

Csak ment, haladt előre a burokként védő ködben, nem tudta hova tart. Úgy érezte egészen addig fog menni a semmibe, amíg talán rátalál a világ egy biztonságos sarkára. Csak ment előre, kezdetben nem törődve a körülötte levő világgal. Néha meg-megállt, figyelt, figyelte a csendet. Egyszer csak megállt, furcsa érzések kerítették hatalmukba. Mintha valaki követné ..... Maga mögé nézett .... valahol odébb talán egy fa mögül leselkedik rám - gondolta. Kezdett fázni, a félelemtől megremegett benne a ködös táj csendje. Újra elindult ... próbálta elhessegetni félelmeit,de képtelen volt. A hideg, didergető magány áradt el benne, sose volt még ennyire egyedül.  S ha ez nem lenne elég, veszélyben volt. A legmélyebb ösztönei súgtak. Veszélyben volt. Hova mehetne ahol biztonságra lel? Igaz emberi kapcsolata, vagy bárki, aki megvédhette volna, sose volt, maga küzdött, bántalmazás, szorongás, az évek alatt megtanulta az adrenalin töltést ütésre és remegő futásra használni, de előbb ütött. Nem tudta, ki az, de érezte, hogy figyelik, hogy minden lépésében ott van vele valaki, valami, valami veszély.

Újra hátra nézett, a fák között egy nagy fekete ballonkabátos alak mozgott. A félelem mély, fekete lyukat ütött a gyomrában, lépéseit megszaporázta, pulzusa egyre zaklatottabban lett ........ rettegett, félve visszanézett, az alak eltűnt. Csak képzelődöm - gondolta majd remegő térdekkel igyekezett haladni. A levelek ropogtak, légzése normalizálódott, csak ment egyre előre a lágyan beborító ködben.

Aztán hirtelen, ahogy egy épület mellett haladt el, valaki berántotta egy kapualjba, orrához kábító folyadékkal átitatott rongyot nyomtak. Azon nyomban elájult. - filmszakadás

Amikor legközelebb magához tért egy elsötétített ablakú kocsi csomagtartójában volt. Kiáltani nem tudott, szemét kendő takarta. Hallotta a motor búgását, nem tudta hova tartanak .... most már tényleg az ismeretlenbe haladt. Még eszénél volt, elgondolkodott vajon a köd még burokként takarja e a tájat, amikor a kocsi hirtelen megállt. Két alak rángatta ki a csomagtartóból, szeméről a kendő lekerült. Egy erdő széli raktárnál álltak.

Az egyik férfi, igen, a hosszú, fekete ballonkabátos kést szorított a lány torkához. Irány - lökdöste a raktárépület felé. Kezei megkötözve, most nem ő irányított, elfutni, ütni esélytelen volt. Az adrenalin zakatolt benne, de mint oly sokszor az életében - mikor magát kellett védeni, mert senkije nem volt, aki segített volna - most képtelen volt. Ledermesztette a helyzet, alig bírt gondolkodni.

A két férfi az üres raktárban egy székhez kötözte, majd, majd elmentek és ott hagyták, jól rázárva az ajtót. Egyedül maradt, víz, étel és segítség nélkül. A raktár terjedelmes belmagassággal rendelkezett, egyetlen aprócska ablaka magasan volt, üvegén mintha évek kosza és mocska gyűlt volna össze. Mégis egy ablak, a lány tudta, ez lehet az egyetlen kapcsolata a külvilággal. De annyira fáradt volt és magányos, megoldhatatlannak látta a helyzetet, kezdetben minden lépésre összerándult, nem e a ballonkabátos jön vissza a társával, aztán lassan eltompult figyelme a fáradtságtól és ott a széken ülve mély, sötét álomba merült.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, hangokra riadt fel. A hang a apró ablak felől jött, mintha egy madár verdeste volna erősen a csőrével. A lány figyelt, a következő pillanatban pedig az ablak koszos üvege betört. és megjelent az elfeledettek madara, egy varjú. Tudta, hogy ez egy jel és nem hiába egy varjú jött a segítségére. A világban az elfeledettek közé tartozott és az elfeledettek madara a varjú. A varjú körberepült a raktárban majd leszállt a lány vállára, de ezt olyan finoman tette, meglepően finoman, úgy ahogy ettől a madártól nem számíthatunk rá. A varjú, egy varjú mindig van ebben a világban az elfeledettekkel és ez a madár kíséri őket a halálba is .... de a lány tudta, még nem jött el az ideje.

A varjú körberepült majd leszállt az ajtónál. Erős csőrével addig ügyeskedett, addig tett-vett, nyomkodott, csavart mindent, míg az ajtó ... kinyílt. Ekkor kiszabadította a lányt, csőrével elvágva a kötelet és hangosan kireppent az erdő fele, a lány pedig testében lüktető vérrel követte, zúgott benne fájdalom és félelem és magány és csak futott be az erdőbe a varjú után ,,,,,

Az erdő mélyén egy elhagyatott faház állt, a lány bement, ott bújt meg. A varjú a mellette levő fáról vigyázott rá.

A ballonkabátos a társával időközben visszatért ... az ajtó nyitva, a kis ablak betörve. Dúlva-fúlva indultak a lány keresésére. Elsőre adott volt az erdő, átfésülték de a sűrű ködtakaró láthatatlanná téve burkolta be a rozzant kis faházat ahol a lány lapult így nem találtak rá.

A lány viszont élelem és víz nélkül nem bírhatta sokáig a hideg erdőben .... ahogy érezte, hogy elmúlt a veszély, előbújt és szólt a varjúhoz. Mivel a lány a társadalomban az elfeledettek közé tartozott, a varjú volt az, aki értette a lelkét, értette, valahogy értette a lányt. Repült és repült , kivezette a sűrű erdőből egy útra, amin aztán a lány elindult és a következő éjszakát már a következő falu kis fogadójában töltötte, ahol kedvesek és barátságosak voltak vele, segítőkészek,első körben adtak neki egy kis szobát, ételt és italt és bár magánya még mindig ott remegett benne, itt végre biztonságban volt. Mosakodás után hulla fáradtan hanyatlott az ágyba és mély álomba merült.