Ha elmentél, az út szélén hagytál, ahol vagy, maradj is ott,

nélküled is magamban teljesen jól megvagyok,

maradj ott, de többé már közelembe ne gyere,

nélküled egyedül nyugodtabb, tisztább a lélek tengere.

Ha itt hagytál, menj, kérlek, ne húzd, ne hagyd hogy fájjon,

s én sem hagyom többé senkinek, semminek, hogy bántson,

már nem kereslek, egyszerűen csak élem ezt a nyamvadt életet,

mert tudom, neked is ott a saját élni való életed.

Idő nincs valójában senkire, semmire,

az ember belül sodródik a világ messzi végibe.

Ott leül magában, csak ül ott csendben,

felette egy sasmadár kering az egekben,

figyeli zsákmányát, hol, hogy csaphat le rája,

közelít s a kis pocok megrémül, rémül halálra,

figyeled, s magadban látod az élet végességét,

ülsz ott magadban, s eloszlik minden kétség,

menni kell tovább, erősen, egyedül,

s bár sok ellentétes érzés ütközik és a térben elvegyül,

te ott vagy magadban és ülsz a magas sziklán,

a lábad lelóg a semmibe, közben ott leng a kérdés,

ugrasz vagy megmarad a földi magányos lét,

messze látod a sas szájából egér tetem lóg ki,

véges ez az élet s már nincsen benned semmi,

ott ülsz, s csak ülsz végtelen néma csendben,

a lemenő nap utolsó sugara is elreppen.

A Hold feljön, a tájra sötétség borul,

nappal és éjjel összemosódik, és újra alkonyul.