Csak álltunk ott, fejünk felett épphogy egy keskeny mi fedő,

csak álltunk ott , a vihar tombolt, becsapott az eső,

nagy szemével ijedten nézett rám, néha kicsit sírt,

felvettem az ölembe, biztonságban tudtam kicsit,

felettünk sötét felhők, kicsit elállt, majd újra szakadt,

az égben minden angyal könnyekre fakadt,

szomorúságtól ázott és csak ázott a vidék,

mi álltunk ott benn, felettünk csak egy keskeny kis fedél,

hideg volt, az ég dörgött, szél csapdosta a fákat,

ő néha kicsit sírt, félt, nem érzett biztonságot, csak nálam,

felvettem, mondtam nem bánt senki,

bár nekem is ijesztő volt a világ odakinn,

aztán lassan kezdett állni, már csak csepp-csepergett,

nekieredtünk, futottam, ő utánam kepesztett,

áztunk - fáztunk, mire haza értünk, az első hullámnak vége lett,

esőben futottunk, mi ketten, azt hiszem, sose éltük ilyen szabadon az Életet,

áztunk, szél fújt, mi nehéz és nyomasztó volt a lelkemben, lazult,

vele voltam, együtt, és az esőben egyre csak futottunk,

cipőm ázott, lábam görcsölt, mégis elárasztott a szabadság,

adrenalin és dopamin keveréke, furcsa felszabadító boldogság,

csak futottunk, majd a meleg szobába lépve,

meleg hajszárító alá feküdt, végre meleg volt és béke.