(...) mikor csak próbálkozol szólni, de mindenhol a közöny,
mikor emberek tömege vesz körül, és nincsen semmi öröm,
mikor mintha automata köpné belőled a szavakat,
emberek szólnak így és úgy, s megtartod az üvegfalakat,
mikor a tömegben a Magány Közelségre vágyik,
amikor a Távolság ordít és remeg és fázik,
mikor a Közel Messzi , és félsz a sűrű közepébe menni,
mikor egy számodra nem fájó érintést próbálsz keresni,
mikor az ég sötét felhői elfullasztják a lelked,
mikor már egyre fogy az erőd, hogy gondozd a kertet,
mikor a világ csak beszél és beszél, mondja, mondja,
és elsodródsz, kicsit fulladozol a szó-folyóban,
amikor úgy érzed, senki se ismer és szeret,
majd mikor próbálkozol, mindenki megijed,
mikor mindenki feladja de te nem, szavaid kapaszkodnak,
- nincs válasz -a másik szavai hozzád nem ragaszkodnak,
mert problémás vagy és ez eszméletlenül fárasztó,
mikor a másiknak az ő normális élete az igazán való,
mikor szanaszét leng gondolat és érzés,
s hogy kifejezd mindezt túl sok a kétség,
túl sok a kétség, vajon ki olvas, vajon elér e a szó,
vagy ez a mai világ már csak a teljes közönybe fulladó?
......
Mert ha a Távol lenne Közel, esélyed lenne a szívemhez érni el,
ha ne lenne annyi de annyi ember, annyi személytelen, fullasztó,
annyi, rengeteg, rengeteg hang, szag, érintés és kép,
kérlek, hozzám többet ne érj!
Keressük mi bizalmas és közeli, de már nincs nagyon olyan,
kóválygunk a több millió között céltalan,
elnézünk mellette és belül minden hallgatag,
és nem tudod mit, de szavaid talán kicsit jönnének-mennének,
de már talán csak a kacsák, a fák, növények, kövek figyelnének,
mert, mi emberi, oly elvesző, elvesző ebben az életben,
OLY KEVÉS MÁR SZÍVEDBEN A DOBBANÓ ÉLETJEL,
mert mi fontos lenne, néha talán elveszik a világban,
és te inkább a magasba emelkedsz a messzi határban,
széttöröd a falat, apró szilánkokban érzed,
véred szennyezi a nyári szárazságban álló rétet,
csak fekszel ott, és kitör a vihar, lelked lassan réved el,
véred az eső a talajba mossa, s már végleg nincs ÉLETJEL.
