Jönni fogsz (1), nem jöttél, várhattalak volna, nem vártalak,

nem hagytam már lelkem mélyén  a sebek, hogy fájjanak,

tudtam, nem jössz (2) , azért még vártalak,

reménytelenül teltek órák és percek de már nem fájtak.

Öröm látni, öröm veled néha pár szót váltani,

de megértem ha elkerülsz, nem jó velem játszani,

nem jó velem kezdeni, megértelek, ha nem akarod,

hiszen, már így is sok mindenki az út szélén hagyott.

S ha elengedném szívem , talán tényleg fájna,

nyom a mellkas, aztán egyszer csak a tű a hártyát átszúrja, s így tesz semlegessé,

a lidokain zsibbaszt, szívem alig dobog, nem él,

csak zsibbad, áll a szív, míg a test nap mint nap teszi a dolgát,

és egyre rúgja előre a mindennapok útjának porát.

S már hang sincs, kába és elnyomó a világ,

a nyüzsgés, emberek hangja, mindenhol beszélgetésfoszlány,

szemed csukod és csak hagyod, homlokodon át surrannak át agyadon,

szétrobban minden de Te nem engedsz a falakon,

semleges, hideg és tovasuhanó a világ,

tudom, nem jössz többé, itt a vége már,

lidokain , két mili, és már nem, fáj.