Lány: Rég figyeltem őt, a vizen ringott erre-arra,

messziről figyeltem, ő sose jött ki a partra,

hol nyugodtan ringatózott, hol szellő tépázta,

hol benne és körülötte volt mikor levelek se szeri-se száma,

levelek benne és a vízben szerteszét ázva,

Úgy éreztem, ő pont olyan mint én, én voltam a Csónak,

halkan szólítgattam az arra járókat,

magányomban ott álltam, fáztam a vízben,

napfényre vágytam és emberekre de azok közönyösen elmentek mellettem.

Csónak: Csak Ő látott, csak ő, egy lány állt meg mindig a parton,

figyelt engem, lefotózott, és érezte mit én, máig ezt vallom,

a lány mindig jött, minden hétvégén ott találkozott velem,

én pedig azt hiszem, őt igen megszerettem,

mert Ősz volt, hideg, fagyos, késő őszi napok,

mikor a lány megállt és figyelt, oldódtak a fagyok.

Mintha beszélgettünk volna, oly jó volt vele,

szívesen fogadtam volna, evezzen ki velem a végtelen tengerbe,

de csak nézett és tudtam, hasonlóképp érez,

hideg van, egyre hidegebb, magányos az élet.

Lány: Figyeltem, s egyszer csak úgy láttam, kitisztult a csónak,

a víz is körülötte, a levelek elúsztak,

tiszta volt a víz és hidegen kék a csónak,

élénk, hideg idő volt aznap, itt-ott megálltam a tónak,

madarak és kacsák cikáztak, sirályokat fújt a szél,

és a csónak fázott, láttam már nem nagyon remél.

Legalább tiszta volt, letisztult kívül és belül,

majd a téli fagyokban valahol biztos téli álomra szenderül.

Míg a víz víz marad, hétvégente találkozunk ott lenn,

belül megtaláljuk egymást a beszélgetésben.

Mert a csónak olyan mint én, s én mint a csónak,

érezzük egymást s együtt meséljük történeteinket a tónak.