Kinn a fények szemem elvakították,
lelkem a világ darabjai szerteszét hasították
emberek jöttek-mentek, gyerekek visítottak,
miközben az apa a telefonján írogat,
felszálltam a buszra, egy lány telefonált,
bizalommal beszélt, odaát rá valaki várt,
a mobil mint univerzális zsinór a térben,
mint köldökzsinór köti össze anyát lenn, lelket az égben,
mellém ül egy nő meg ott egy másik is,
beszélgetnek és bennem a némaság sírt,
belső könnyeket szórt, feszített a világ,
túl erős fények, hangok, a lelkem szinte kiált,
valakiért, kivel terjedne lelkemben a biztonság,
üresen nézek a lelkem kemény, sziklás falain át,
csak keverednek a fejemben hangok és szavak,
az emberek beszélnek szerte, emelik a falat,
mi mögött lelkem némán hull alá,
fények, színek, illatok és szavak állnak be káosszá,
és én némaságra kárhoztatva állok az örvény közepén.
Csak vagyok ott némán, félelmetes a világom,
ma is azt kérdem : miért kell itt állnom?
Szótlan a könyvbeli szavak között veszek,
mi emberi, mi érzés, mindent eleresztek,
telefonon, élőben ők tovább beszélgetnek,
engem, ahogy eddig se, észre se vesznek,
s ha engedem a világra a könnyeim felelnek,
de ne örülj, nem engedem, a mennyekben lebegnek.
Néma lelkem sír és a világba kiáltana,
légy velem, ha így kell, még inkább mostoha.