Amikor félünk a szavainkba menni, oly nagy a közöny,

amikor keressük és időnként a  legritkább  az öröm,

amikor egy ölelés, bár vágysz rá, sok, elfullaszt a szeretet,

amikor kételkedsz és nem engeded szívedhez közelebb az embereket,

amikor már minden oly nagyon szimpla és üres,

amikor fáradt vagy már szítani magadban a parazsat, az aprócska tüzet,

amikor már minden és mindenki oly nagyon távoli,

és nem elég egyszerűen csak rágondolni,

majd mikor ott van, közel, a közel lesz a távol,

ott van, de te valahol máshol bolyongsz egy másik határon,

belül lelkedben megbújsz és belső tájakon jársz,

kérdések ébrednek, ő ott van, de szavai mintha elúsznának a térben,

néha már nem hiszel a földi emberiségben,

amikor ott benned furcsa, nagy és zavaró a közöny,

mintha már nem éreznél semmit, nem fáj, nem szeret, és nincs öröm,

a gyeplő kezedben, erősen fogod te magad,

könny nem töri át már ezt az óriási falat,

mert néha a közel is borzasztóan távol,

és ott maradsz benn, a legbelsőbb tájon,

és érezni szeretnéd, de valahogy már mégse érzed,

egysíkú közönybe fullad hangtalan reményed.