Megellai Katalin

Fenn, középen és lenn. A menny, a Föld, a pokol. Történetem alsó világos látogatásról fog szólni. Hiszen bár az Ember mint olyan a felső világból születik le a Földre, épp középen pottyan le ezen a kék bolygón, ami életet ad neki, hiszen az Ember életre születik egy valójában életet adó bolygón. Életünk során viszont bármennyire visszavágyunk a mennybe, néha a pokol lángjai mardosnak bennünket.

Történt egyszer, hogy valahol a földi világ terében, dombok, mezők, tavak és óceánok kereszttüzében az Ember elkezdte átélni a mélységet és a magasságot, a könnyedet és a nehezet, a hűvös, langyos lebegőt és a forró tüzeset. Végül csak süllyedt az óceán aljára ott majd ott lenn a mélységben teste darabokra hullott, így jutott még leljebb a sötétségben a pokol fekete és narancsos lángokban álló tornácára, ahol újra összeállt eggyé. Lucifer egy barlangban szította a tüzet, ami ki kicsapott a barlangból lefele a mélységbe. Valahol a tűz felett furcsa nem evilági lények szálldostak körbe, a hamuban sárkányok lábnyomát lehetett követni. Az Ember megijedt, hova került és eszeveszetten próbált visszajutni az óceán szintjére, de a pokol lángjai annyira forrón tüzeltek, hogy a nagy víztömeg melegedni kezdett majd lassan párologni és felszívódni a Föld terében. Mire az Ember visszajutott a pokolból és újra eggyé állt össze, már csak a száraz medret találta. A Föld fölé sötét felhők borultak és megszűnt az Élet, kiszáradt a világ és az Ember, ki egyszer anno a mennyekből jött le a Földre, hogy elfoglalja helyét és evilági életét, végül halála után egy más, egy kiszáradt, egy borús világba tért vissza. Ettől már fenn is szebb, jobb lesz - gondolta az Ember majd egy hegy ormáról ugorva hagyta hogy egy Angyal elkapja és magával vigye a fenti világba. Így folyt a körforgás a "fenn", a "középen" és a "lenn" között.