Erdő mélyén jártam-keltem

benn a sűrűben egy kisrókát leltem,

kisróka így szólt: Ne félj többé,

Barátod leszek mindörökké.

Nehezen bíztál csak ültél és vártál,

messziről figyelted az aprócska rókát,

szeme találkozott a te szemeddel,

szíve együtt dobogott a te szíveddel.

Messze voltatok még, így még szabadok,

Közeledni akarsz? Így akarod?

kérdezted magadtól s egyre figyeltél,

valamit egyre csak kerestél.

Kerestél egy szellőfuvallatot, egy tündért,

messziről jövő fénysugár aprócska fényét,

kerested a csillogást a róka szemében,

tudtad bíznod kell aprócska de odaadó lelkében.

Lassan léptél felé, Gyere, gyere bátran!

szólt a róka, mosolyogva ravaszan de vidáman,

olyan csalóka volt minden, kettőt előre egyet hátra,

de a szíved nagyon vitt. Hisz ez a kisróka olyan árva.

Közel értél hozzá, lassan, simogatni kezdted,

köztetek a rezgések lágyan megremegtek,

ekkor tudtad, hogy örökké barátok lesztek,

ekkor a róka ugrott és kismadarat kergetett.

Futottál utána erdőn át, ki a mezőre,

a mezőre melynek két tündér volt az őre,

kisróka és magad is, a fényben álltatok,

ekkor melegséget éreztél, s tudtad nem álmodod.

Legyetek boldogok! - suttogott a szellő,

Bízzatok, szeressetek! - kopogott az eső,

nyári zápor hullott le, a Föld s a lélek frissült,

a kisrókával minden fényességbe került.

Barátság Örökre? - kérdezte a róka.

ÖRÖKRE! - és a szíved megdobbant e szóra.