ÉLET-ÚTJAINK és ÉLET-KIÚTJAINK
Volt egyszer, hol nem, élt a világban egy lány, aki úgy érezte nem tartozik se ide- se oda, se közösségbe, se családba. Évről évre más nevelőszülőkhöz került de sehol se tudott megfelelően beilleszkedni, mindig és mindenhol ő maradt az árva, rút kiskacsa, a selejt, a maradék, a problémás. Egy nap úgy döntött elindul. Valójában talán a valós szüleit kereste,akikről még éltek benne halvány képek. Főleg apjáról. Nem tudta ekkor még, hogy hová, de elmegy, ha kell céltalanul bolyong. Az is jobb mint amiken eddig keresztül ment - gondolta. Hát elindult világgá. Nem tudta, hova megy, de úgy érezte mennie kellett, hajtotta a szomorúság, hajtotta a magány, hajtotta a szeretet, a világba való illeszkedés utáni vágy, az, hogy talán egyszer ő is képes lesz mindezt megtanulni, megérezni.
Egyre csak ment és ment, távolodott a meleg otthontól, ahol valójában mindig is hidegséget és mellőzöttséget érzett. Kinn az utcák kongtak az ürességtől, körülötte leszállt a köd mely egyre jobban betemette. Az utca mentén halványan égtek a lámpák. Testében fokozatosan nőtt a feszültség és egyre gyorsabban kezdte szedni a lábait. Úgy érezte, valaki követi. Gyorsan, gyorsan lassan már úgy érezte, futnia kell. Na de mi elől fut? - kérdezte magától. Az őszi színes levelek már szinte tömegesen hullottak le a fáról, a világot Isten nagy, vastag és sűrű köd takaróba burkolta. A lány mind gyorsabban és gyorsabban lépdelt, légzése felgyorsult és úgy érezte, vannak mögötte. Füle maga körül kihegyezve, folyamatosan a hangokat figyelte, ha lépteket hallott, szívében összerezzent valami. Összerezzent valami megmagyarázhatatlan dermesztő hang.
Valójában ezek csak a belsőjében dúló ijesztő képek voltak. Jól tudta, de kinn a nyílt utcán, az esti sötétségben mindezt nehéz kontroll alatt tartani. Ment egyenesen előre, a hideg csontjáig hatolt, a köd feje búbjáig betemette. Nem látott, de hallott és érzékelései maximálisan kiéleződtek. Haladt. Az utcák üresek voltak, olyan ürességtől kongtak ezen a késő novemberi ködös délutánon, hogy az embernek szívéig hatolt a világ didergése. A lány csak ment előre. Figyelt. Háta mögött ritmusos lépteket hallott. Percekig nem mert hátra nézni, de tudta, ez már nem csak a félelmek árnya, ez most valós veszély. Végül hátra nézett. Egy csuklyás árny követte. Nem vette ki, ki az, férfi e vagy nő, de szíve torkában dobogott. Megpróbált letérni a sötét alak elől. Befordult jobbra az egyik kis utcába. Rosszul tette. Ott még világítás se volt csak a leereszkedő ködtakaró. A kis utcán haladva egy pillanatra megállt. Lélegzetét visszafojtva fülelt. Csend. Dermesztő, hideg és ijesztő csend. A világon a végtelenbe nyúló köd paplan.
Újra elindult. Próbált nem érezni, semmit se érezni, figyelni, csak ment előre. Egyszer csak az egyik lámpaoszlop mögül egy alak támadt rá. A fekete csuklyás alak volt. Orra elé kábító vattapamacsot tartott és a lány pillanatok alatt eszméletét vesztve zuhant össze. A csuklyás alak vállára vette és vitte végig a városon. Eltakarta őket a köd. A világ, sehol senki nem tudhatta mi is történik.
A lány másnap egy barlangban ébredt. A barlang sötét volt és nyirkos. Mellette nem messze a csuklyás alak melegített valamit a tűz fölött. Kinn tombolt a novemberi köd és hideg, benn a barlangban a tűz langyos meleget adott.
- Hol vagyok? - kérdezte a lány kissé kábultan.
Az előző éjszakából majdnem minden kiesett neki. Halványan még emlékezett a városra, az út menti lámpafényekre s arra, hogy bekanyarodik egy kisebb kivilágítatlan utcába majd itt mintha elszakadt volna az emlékképek sora. Ott a barlangban ijedt volt és zavart.
- Mit keresek én itt? Mit akar tőlem? Egyáltalán hogy kerültem ide? - esett neki az alaknak.
Az nem szólt semmit. Mintha nem tudott volna beszélni. Csendesen nézte a lányt. Az érezte, hogy a csuklyás nem akarja bántani mégis félt. Volt ebben valami erősen ijesztő és misztikus..és nem tudta, mitévő legyen.
- Szökjön meg? - gondolkodott. - Azt se tudja, hol van és hogyan jut haza. Semmi értelme próbálkozni. Egyáltalán el akart jutni bárhova is? Itt legalább társasága van és nincs egyedül.
Csak figyelte a csuklyás alakot. Furcsa egy szerzet volt. Még mindig nem tudta eldönteni, hogy nő e vagy férfi bújik meg a csuklya alatt. Próbálta szóra bírni de nem volt egyszerű. Aztán egyszer csak megszólalt:
- A közeli erdőben vagyunk. Vannak itt olyan föld alatti barlangok, járatok, amiket más nem ismer.
- Miért hozott ide? Mit akar tőlem? - dobálta kérdéseit a lány.
Az alak nem válaszolt.
A lány arca időközben kipirosodott, lázas lett. A késő őszi hideg és a történések megviselték szervezetét.
A csuklyásnak voltak itt különféle gyógynövényei. Főzetet csinált, belemártott egy rongyot és azzal borogatta a lányt. Nem volt teljesen magánál a lázálmoktól. A tűz mellettük ropogott. Napok telhettek a barlang mélyén.
A csuklyás borogatta és gyógynövényes főzetekkel itatta a lányt mire az szép lassan kezdett gyógyulni, visszatérni. Mikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy a csuklya lekerült az alak fejéről. Egy férfi volt, hosszú ősz haja és szakálla mögött barátságos tekintet bújt meg.
Így szólt:
- Elmesélek egy történetet. Egy olyan történetet, amilyet mindig is szerettél volna hallani.
Anno, sok-sok évvel ezelőtt nem itt éltem ebben a városban. Kilométerekre innen egy kávézóban dolgoztam pincérként. Egy ugyanilyen őszi köd borította napon egy lány jött be a kávézóba. Leült az egyik asztalhoz. Fején csuklya, ami alatt megbújhatott. Odamentem hozzá.
- Mit kérsz?- kérdeztem. Nem válaszolt. Leültem mellé. Lassan, nagyon lassan felemelte tekintetét és rám nézett. Csodaszép, nagy barna, de ijedt szemei voltak. Mintha nem bízott volna a világban. Egy ajándék volt számomra a tekintete. Ott ültem mellette és figyeltem. Így ültünk fél órán át. Egyszer csak megszólalt.
- Hozol egy teát?
Gyönyörű hangja volt csak bújtatta a a világ elől. Vittem neki egy teát és leültem mellé.
Ahogy a csuklyás mesélt, hallgatósága szíve elkezdett egyre inkább dobogni. Már nem a félelemtől hallgatta lélegzet visszafojtva.
.. Szóval, leültem mellé! - folytatta a csuklyás. Lassan a lány levette felsőjének csuklyáját és előlibbentek barna fürtjei. Nagy barna szemeivel csak nézett rám, itta a forró teát majd lassan mesélni kezdett. Elmesélte az életét. Elmesélte, hogy sose ismerte a szüleit, hogy nevelőszülőknél nőtt fel és hogy megtanult nem bízni a világban. Elmesélte, mi minden érte és könnyek csillogtak a szemében. Megnyílt. Majd ahogy megitta a teát, elment.
- Látlak még? - szóltam utána. Visszanézett nagy szemeivel és kilépett az ajtón.
Ettől a naptól kezdve egyre többször fordult-térült a kávézóban, ahol dolgoztam. Egyszer csak ahogy az ajtó előtt az utcán még beszélgettünk, az elválás előtt megölelt. Megtört a jég. Hozzám bújt.
- Olyan biztonságos veled! - mondta és egyre erősebben szorított magához.
Nap mint nap együtt voltunk. Sétáltunk a parkban, ismerkedtünk, lassan végleg lekerült a csuklya és az ijedt nagy barna szemek egyre nyíltabbá és barátságosabbá váltak. Úgy éreztem ez a lány igazán különleges és kell nekem. Nem veszíthetem el. Esték teltek, átbeszélgetett éjszakák, majd lassan összeköltöztünk ... és egy szép tavaszi napon....született egy kislányunk. ...
és itt a csuklyás elhallgatott. Hangja elcsuklott, szemeibe könny szökött. Én vagyok az apád.
A lány kerekre nyílt szemekkel figyelt. Nem akarta elhinni.
- Az anyám? Mi történt? Miért hagytatok magamra? Hogy tehettétek ezt velem? - kérdezte dühvel és keserűséggel a hangjában.
- Kérlek, hadd magyarázzam meg!
A lány csak csendben ült, lelkében ezer forrongó tűz-madár járta táncát..a csuklyás folytatta.
- Akkoriban mikor születtél, még nem volt igazán kórházi ellátás, a nők sokszor otthon szültek. Ennek viszont megvoltak a maga veszélyei. Egy bába segítette a szülést. Én kinn várakoztam. Hallottam anyádnak mekkora fájdalmai vannak..órák teltek, hosszú és keserves órák. Nem volt egyszerű, problémák adódtak és anyád...túl sok vért veszített. Téged meg tudtak menteni,de ő...
Meghalt! Sajnálom!
A lány szemébe könny szökött és könnyei lassan kezdtek leperegni az arcán.
- És Te? Te miért nem kerestél? Miért tetted ezt velem? Miért dobtál félre? - kérte számon a lány a csuklyást, akiről időközben kiderült, az apja.
Most már a csuklyásnak is könny szökött a szemébe.
- Szinte belebolondultam a fájdalomba, a gyászba. Sose tudtam feldolgozni anyád elvesztését. A születésed után teljesen összeomoltam. Rengeteg érzés kavargott bennem, rettegtem, féltem a jövőtől,a jövőnktől és attól féltem, nem tudlak egyedül felnevelni. Meg kell értened. Nem tudtam, hirtelen mit tegyek.
- Túl nagy feladat voltam? - vágta oda pimasz, csipkelődő stílusban a lány.
Elterült köztük a mélységes csend és a benne rejlő feszültség. Kinn már tél volt, hideg, zúzmarás tél.
- Megértem ha nem tudsz megbocsátani. - szólt a csuklyás.
- És mi történt a kávézóval, ahol dolgoztál?
- A kávézó egy váratlan tűzesetben leégett, mindenki munka nélkül maradt. Gondolhatod, ezek után képtelen voltam újraépíteni az életemet.
Próbáltam számodra a legjobb megoldást kitalálni és így tettelek le a helyi árvaház küszöbén. A kosárkába beletettem egy pár soros levelet. Sorai már az évek homályába vesztek. - mesélt tovább a csuklyás és könnyek peregtek le az arcán.
A lány ránézett és kezdte megérteni, mi miért történt úgy az életében ahogy történt. Itt a barlangban a tűz melegénél megismerte apját és a múltját, végre tudta magát hova csatolni a világban.
Igaz még hosszú évek teltek, míg mindketten elindultak és bejárták a gyógyulás fázisait de lassan a lány megbocsátott és a csuklyás is idővel megbocsátott magának. Idővel véget ért az évek óta tartó bűntudat, félelem keserűség, magány és gyász, véget ért egy évek óta tartó fájdalom, ami pókhálóként hálózta be lelküket.
Apa és lánya egymásra találtak és elkezdték együtt újraépíteni az életüket.
