Kezdem valahogy így, ahogy a dal refrénje mondja:  Énekelni akarok, kiáltani akarok, Sikítani akarok, amíg ki nem száradnak a szavak ..

Most nem a kreatív írás elveit, hanem a naplózós írás elveit fogom követni. Máshogy ez így most nem is menne. Se az, hogy történetet írjak erről az egész őrültek házáról, se semmi extra kreatívkodós variáció. Az agyam lenullázta magát. Fél 2-ig fenn voltam, aztán hidegben dideregve egész nap mentek a kötelező mindenszentek-körök a családdal.

A nap folyamán sok mondat ütött be mélyen, úgy sokk, hogy repültem a legközelebbi bokorba. Rázós szavak, mondatok, hm, olyan dolgok, amik akárhogy is nézzük nem hagyják az embert hidegen.

Első körben édes kedves jó anyám elmondott minden hülyének, mert felhúztam a kabátom cipzárját. (kinn sütött a nap! viszont ősz van már na )  Na szóval, vigyázzon mindenki, elég egy apróság és máris megcímkéznek. Legalábbis életed legütősebb figurája biztosan. Nekem ez az anyám. A mostani címke: ez hülye, ez nem normális. és amúgy is, ugyebár minden normális ember azt mondaná hogy ez nem normális, irány a ct.

(komolyan mondom, elmegyek ct-re és elviszem neki az eredményt, tessék, semmi kóros elváltozás nincs:))))))))) , csak az idegsejtek néha itt-ott összeakadoznak néha,de hát na volt kitől örökölni:))))))

Nos, 1. senkinek az ég egy adta világon semmi joga, hogy lehülyézze a másikat. Az hogy nézne ki ha a tanár lehülyézne egy gyereket? Na de a szülővel ugyanez a helyzet. Hogy gondolja mégis? Mert? Ő annyira normális? Okos és szép és Ő az Atyaúristen!:))))

Ezek a fasza jó kis nézőpontok,amik a sárba döngölik az embert. Persze sok jóval tisztában vagyok és sok vonásomat szeretem, na de ez a mi normális meg ki normális mindig megkavar. Egyáltalán mi az hogy normális? Egy gyógypedagógus szülő ilyenekkel dobálózik a lánya felé, azért ez üt. Egyszer rá kéne kérdeznem, sőt, választ várni: Akkor most mondd meg nekem ki a normális. S ha az, akkor mitől az? Oszt lehet nézegetni. Bár ő ebből is kivágná magát mert mindig övé az utolsó szó joga és a győzelem, én meg megsemmisülök.

Amúgy is, nem azt mondják, hogy az egyediség teszi különlegességünket? Hogy merjünk mások lenni? Hogy merjünk kilógni a sorból? Merjünk esetleg nem normálisak lenni.:))))) ... és felvállalni nem normális létünket:))

Jött a sokk 2. : Elmentünk boltba. Takko, ruhák, sok ember és próba. Bele kerültem egy erős szorongás hullámba. Az is faszán erősítette, hogy ott volt az Ildi is a lányával. Anyának volt kolléganő, nekem jelenlegi, közvetlen, és hát..anya baszott oda, hol foglalkozik ő azzal, hogy én szarul vagyok. Elkezdtek az Ildivel trécselni. Annyira ment a blabla, kezdett bennem a levegő elszorulni. Mintha ott se lettem volna.Nagyon durva érzés ez, amikor "mintha ott se lennél." Aztán jöttek a próbálgatások. Türelmes vagyok, tűrtem, próbáltam. A bolti túra után haza, és elkezdtem leírni, az Ildinek, hogy lehet hogy barátságtalan voltam...és ne haragudjon...és írtam öt sort mire már a könnyeim jöttek. Fasza. A temető járat még ez után jött.

Az kevésbé sokkolt, csak épp nem éreztem a családba valónak magam. Majdnem felesleges nekem menni velük. Végig vigyáztam Zsebike kiskutyára, kb ennyi, amúgy temető kocsiból kiszáll, beszáll, tovább, temető kiszáll, beszáll, tovább újabb temető kiszáll, beszáll. Automatikusan működtem. Érzésem kb semmi nem volt. Inkább kicsit depis voltam, kicsit olyan kívülálló, kitaszított. Persze, a család az család,de itt valahol én nem vagyok köztük sehol. A napokban eszembe jutott a tavalyi halottak napja amikor ültem ott a kocsiban, velük, akkor sötétebb volt, mikor mentünk és a sötét takarja a könnyeket. Csak épp az durva érzés, hogy ott ülnek melletted hárman a kocsiban és senki nem vesz észre. Csendben folytak végig az arcomon a könnyek. Akkor épp a családi feszültség miatt. Ott ültek mellettem hárman, de ez igazából mindegy is. EGYEDÜL VOLTAM. Mindig is egyedül voltam,  a család egységét sose éreztem, pedig mindig próbálták megteremteni. Ez se életem legjobb, lelkiismeretfurdalástól mentes érzése.

Aztán itthon jöttek csak újabb sokkok. Mamával kijöttünk a Vámosiba. Azt a rengeteg kicseszett embert. A sok ismerős meg a mindenhol megállunk, dumálgatunk, jópofizunk, amikor már dideregtem a hidegben. Anya lebaszott, hogy nem vettem észre egy ismerőst. Jajj pedig de helyes, itt integet. Hát csak épp ők is öcsém haverjával meg annak kedves családjával beszélgettek. Hallgattam de oda koncentráltam. Ennyi embert durva az agyamnak átlátni meg feldolgozni. S ha nem veszek bárki kedves integetőt észre, már kapok. Mamával meg komolyan mondom, nehéz ügy az élet.:)))) Na de anya...anya a kemény eset.

A kenesei sírnál még azt mondta, őt hamvasszuk el, itthon a Vámosiban megint a temetéséről beszélt, majd kifele közölte, hogy megy Sümegre. Ja, csak a szája nagy. Megmondtam, hogy ahhoz több kell. Én végignéztem egy folyamatot, hogy kerülhet az ember Sümegre, nem csak végignéztem, próbáltam segíteni is. Szóval Sümeg nem vicc tárgya. Hiába mondtam, bármikor ha bármit mondtam azt éreztem, elviszik a hangomat a szellemek, a szavaim meg tovaszállnak a hideg őszi levegőben csakhogy nem a körülöttem levők felé.:)))

és akkor kinn várjuk apát a kocsival, anya beszól nekem: Te olyan vagy mint a mama. Na b@@d meg, ez kellett ide.  Hány családállítást kéne csináltatni, nem tudom.

Nagyon lassan értünk haza, még előbb mamát haza kísértük fel, aztán a kocsiban újabb sokk jött.

Jöhetett a paranoia elméletem, mely szerint mindig mindenki engem figyel. az utcán, kocsikból vagy a hátam mögött tárgyalnak rólam. Hát kiderült, hogy anya nemrég találkozott az Ildivel, a fentebb említett kolléganővel és hát miért is ne, KI VOLT A TÉMA! Hát ÉN! Anya tárgyalgatni kezdett erről, hogy próbáljak másképp lenni, létezni a suliban a gyerekek között, mosolyogjak estébé estébé, mert az Ildi ezt azt előadott rólam, nem rossz dolgokat, csak a mosoly bajok stb. Csak hát, alapvetően már az nagyon zavaró, hogy beszélnek rólam. Hova változzak? S hogy legyek más? Akárhogy próbálok dolgokat jól csinálni, vagy máshogy lenni, mint ahogy szoktam ez nem mindig egyszerű. Anya ott a kocsiban erről dumálgatott, hogy mit kell nekem..elfogadni dolgokat, mert vannak korlátaim amiket egy kívülálló lát. Avagy, ha én azt mondom s már védekeztem anyám felé hogy mostanában nem érzem az osztályban gázosnak magam..na de hozzá is tettem, nem biztos hogy a többiek, az a 2 felnőtt az ugyanazt látja amit én látok...

de azt hiszem, ebbe totál belezavarodok így este 11-kor. Inkább beveszek pár nyugi bogyót és beverem az szunyát. Minden szinten, fizikai és lelki síkon lemerültem ma és elfáradtam. Remélem, semmi szellem nem jött velem haza.:) Majd meglássuk a hangulatomat az elkövetkező napokban és akkor lehet ezen gondolkodni.:) Most épp nagyon odavagyok, de arra fogom hogy hajnal fél 2 kor feküdtem le, és nagyon sok érzelmi cucc ért ma, miközben szinte megfeszült minden izmom az őszi hideg didergésben.