Volt egy tél, hosszú és hideg,
takaróba burkolva vártuk a meleget,
vártuk a jó szót, a szeretet melegét,
a Nap új, szikrázó fényét.
Vártuk azt, mi oly messze van,
távolodva és befalazottan,
vártuk azt, mire -e föld kevés,
vártuk, mire a mennyben él a remény.
Vártuk, vártunk,
vártunk valami mást,
nagyobbat, tisztábbat, szebbet,
már a fecske is a magasban repked.
Ő is itt hagyja e földet, ha szíve fázik,
míg itt zúg a tél, ő Afrikában tanyázik.
Keresi a melegséget minden állat és ember,
a jó szív nem kiabál, hogy "tűnj el",
elfogad, simogat, szeret,
s közben újra langyosodik benned.
Néha túlságosan hosszú a tél,
de még az őszben megcsillan a remény,
az utolsó sugarakkal küzdenek a felhők,
átengednek a kapun minden tévelygőt.
Egy sugárba lépve feloldódsz a fényben,
majd haladsz előre a csillagközi messzeségben.

2015 október 3.