Élt egyszer valamikor régen egy fiatalember egy nagyváros közepén. Nevezzük Tóbiásnak. Egyedül, magányosan tengette életét, mióta az otthoni nyomás alól elmenekült és azt mondta, igen, mer az álmainak élni. A fiatal srác már korán eldöntötte, bárki bármit is mond, ő író szeretne lenni. Szülei régimódi emberek voltak, a becsületes munka, a földi realitások emberei, fiukat is tisztességes pályára szánták. Így került a srác messze a kis falutól, az otthonától egy nagyvárosba. Egy kis sötét pincelakásban élt és egy írógépet verve teltek a napjai. Minden vágya volt, hogy regényét a Sorstársakat végre befejezze, kiadót találjon, aki elfogadja és azt mondja, kiadható és ismertté váljon. Napok teltek, hosszú hónapok, sőt évek, nem látogatott haza egyszer se, teljesen elszakadt az otthoni rendszertől, neveltetésének szabályszerűségeitől, a kell-ektől, minden olyan gátló és földhöz ragadt berögzüléstől, ami gátolta őt álma megvalósításában. Teljesen rágörcsölt és belebetegedett ezekbe az évekbe, mert úgy látszott, kudarcot vallanak próbálkozásai, úgy látszott, az élete már semmit se ér. Csak a regényét hajtotta egész áldott nap a sötét föld alatti lyukban.
Kapcsolatai romokban voltak, barátja egy vagy két amúgy elég beteges emberen kívül nem sok volt. Egyik buzi, a másik egy nőfaló volt. Teljesen mások voltak, mint ő. Lányok alig-alig akadtak az életében. Szüleinek amikor néha felvette a telefont, évek óta adta a történetet Sandráról a barátnőjéről és közös életükről, illetve az egyetemről és a történelem szakról, a beadandókról, mikor a valóság teljesen más képet mutatott.
Hihetetlen energiáiba telt, hogy fenntartsa a látszatot a szülei előtt, hogy minden rendben az életében, miközben végtelenül magányos volt, gátlásos, kapcsolata szinte semmi, egyetemre pedig valójában nem járt. Megvette azt a sötét kis föld alatti szobát, mely valójában nem volt több, mint egy kis lyuk és ott tengette életét. Éjszaka altatókkal aludt, napközben látomásai és rémképei voltak ahogy járt-kelt a városban. A sok-sok ember között mérhetetlenül idegennek érezte magát, ezért nem is nagyon próbálkozott kimozdulni vagy kapcsolódni. Mérhetetlenül depressziós volt, szorongó, néha a gyógyszerektől kábult de egyfolytában a Sorstársak lebegett a szeme előtt, hogy egy nap csak a végére ér és lesz belőle valami. Talán egy kiadó is felfedezi - álmodozott el nap mint nap. A regény aztán elérte az ezer oldalt. Lassan azt mondhattuk, hősünknek muszáj volt szembenézni azzal az írói problémával, hogy kezdi nem átlátni a szereplőkkel történteket, kezdi elveszteni gondolatainak fonalát és egyre jobban belezavarodik. Lassan-lassan úgy érezte, kezd az életébe is teljesen belekattanni. Már nem tudta, valójában merre is tart ez az egész út.
Ebben az állapotában érte a hír, hogy az egyetlen ember, egy nagyon jó barátja, aki mindig biztatta, segítette és emelte, az egyetlen, ki hitt benne, hogy lesz belőle valaki, és igen, az egyetlen olyan, aki olvasta a regényt, szívinfarktus következtében meghalt. Az illető egy öregúr volt, már idős, irodalmár. Halála alapjaiban rázta és rengette meg a fiút. Kezdeti zokogása alábbhagyott és csak járt-kelt a városban, tömegközlekedett ide-oda, egyre inkább nem tudta hova tart az élete,de mélységes gyászban és szomorúságban élt. Itt van ő, 30 fölött, az élete romokban. Céltalan, magányos, se párkapcsolata, se barátai csak ez a kicseszett regény és a vágy, a mérhetetlen vágy a sikerre, egyféle sikerre éhezés, szomjazás és ekkor szinte a kiszáradás kerülgette. Néha megállt nagy terek közepén a zúgolódó emberek között, próbált lélegezni. Most itt nagyon nehéz volt ez számára. Nem érzett maga körül levegőt, könnyedséget, utat. Az egyetlen ember, aki hitt benne és olvasta is a regény kéziratát már nincs többé, meghalt.
Így ment és ment előre a városban mígnem rásötétedett. Valahol a város szélén rátalált a vasútra. A környék elhagyatott volt, se ember, se állat. Tudta, szinte érezte itt és most véget vet mindennek. Nem messze innen a vasút egy alagútba vezetett. Tóbiás lassan óvatosan bement az alagútba. Felül egyetlen pulcsi volt rajta, így már fázott, mégis kiverte az izzadság. Hideg és meleg ütközött testén és végigfutott rajta a remegés. Halálfélelme a gyomrát összeszorította, ahogy állt ott a síneken. A két oldalán, az alagút oldalain a graffiti volt az utolsó amit látott, amit tényleg látott. Egyszer csak messziről nagy robaj, a sínek beleremegtek, Tóbiás nem mozdult. A vonat vészesen közeledett, a mozdony fényei elvakították. Sikításától a falakon a graffitik megrepedeztek, a vonat maga alá temette, majd ment tovább.
A vonat...a vonat ment tovább az útján, ki az alagútból végig amerre vitte útja, csak Tóbiásnak,a fiatal, álmokat kergető író palántának jelentette ez az éjszaka a végső álmát.
