Amikor minden kis sejtedben izgulsz,énekelj. Amikor beléd ragad a hang,amikor félsz telefonálni,amikor félsz kapcsolódni,amikor ezer pici izgatottság mozog benned,énekelj.Nyisd meg magad. Ereszd ki a hangod. Hiszen,a hangod,nem csak az írásban van veled. Kiereszted,s valami kezd oldódni.Kezd kimozdulni,egy hang,pontosan úgy,mint egy szó,egy érzés.

Az ember néha izgul,az 'akkor és ott' pillanatban van már az 'itt és most' helyett.Maga se tudja,izgul vagy fél.Már nem azon,hogy bármi hiba van az írásban. Elfáradt. Bár még mindig hol ragaszkodik hozzá,hol elengedte,s ezek felváltva csúszkálnak fel s alá. Az elengedésben nyugszik meg minden.Abban az erős hitben és szeretetben nyugszik meg minden,ahogy a festő festeni szeret,az író pedig írni szeret,szeretet van egymás felé,önmagunk és a másik területe felé.Szeretet van és elfogadás.Nincs mitől félni. Talán ebben a szeretetben,elfogadásban nyugszik meg a kép,ami bennünk vibrál a másnapról. Igen,vannak pontok az életünkben,amikor álommanó nehezen szórja az álomport,ami magában néha kevésbé is bizonyul hatásosnak. Ilyen lehet egy vizsga,egy randi,vagy épp egy olyan alkalom,ahol rengeteg kapcsolódás történik. Emberi közegben pedig ez a kapcsolódás nem egyszerű. Félelmeinket levetkőzve bátran belevetjük magunkat az emberek közé.Nem tudhatjuk,vajon mi fog érni minket. Nem építhetjük folyamatosan falainkat,védve magunkat mindentől. Mernünk kell elengedni,továbbengedni a festőről és vásznáról szóló mesét,mernünk kell elengedni,bízva,tudva,hogy útja szép lesz.Hittel engedni el.Nem ragaszkodni hozzá,nem hibákat keresni.Ha ezt tesszük,akkor hol marad az egész lényege? Hol marad a benne rejlő energia és szeretet? Hol maradnak apró művészeti érzékeink és érzékenységünk? Hol maradunk el benne mi magunk?

S mi mégis néha kegyetlen ragaszkodnánk hozzá,félve,féltve,pontosan mint szülő a gyerekhez. Minden kis sejtünkkel fognánk vissza a gyeplőt...'Ez nekem túl gyors' -kiabál bennünk a lélek. Mindez miért? Félelemből.Félelmeink gátolnak,lezárják útjainkat,lezárják a szabad áramlást,lezárják a lehetőséget a fejlődésre.Mennyivel könnyebb is lenne nélküle.

Mi lenne ha itt és most,minden izgulást elengedve békésen és bizalommal engednénk bele magunkat a végtelen univerzum,a világ megtartó karjaiba? Mi lenne ha elengednénk a félelmet,az izgulást és egy végtelen kalandnak tekintenénk az élet minden percét?Megélve azt,hogy itt és most a sorokba nyomott érzések hullámoznak,lágyan,míg a lélek talán át tudja majd adni magát az Álomtündérnek,a holnap az pedig a holnap.

Az "akkor és ott" az sose volt "itt és most". Máris az egész egy érdekes,izgalmas kalanddá változik,ahol nincs félelem...vagy van? Helyzet hozza.A helyzet,akkor és ott,spontán alakul és csúszik bele egyik öt perc a következő öt percbe.Telik az idő. Ha bátran nekifutunk megéléseinknek,akkor pedig talán meg is szűnik az idő. Elveszik a térben. Elengedjük magunkat és hagyjuk magunkat sodródni a történésekkel.Hiszen az Élet visz magával. Néha, és sose puszta véletlenek folytán,emberekre találunk utunk során,néha hozzánk kifejezetten hasonlóakra...és megyünk velük.Néha csenddel és hallgatással / meghallgatással kapcsolódunk,máskor beszélgetve,figyelve,empatikusan,együtt,vagy külön,messzebb,telepatikusan vagy írva. Utunk során pedig itt-ott lassan engedődik el mindenféle gát. Segít. Ezen az úton vele nem félünk,önmagunk lehetünk és így mindez szárnyakat ad.Szárnyakat és erőt. Ellazít és picit szabadabbnak érezzük magunkat.

Elengedődik.Szabaddá válunk. Mi vagyunk a perc,amikor egy-egy kép vagy érzés elragad,mi vagyunk a szó,ami finoman,puhán,lágyan és könnyedén átfolyik rajtunk,közvetítve azt,akik valójában vagyunk. Vagyunk nagy szelek,hullámokat fodrozók,erős viharok,tengereken tombolók,zajok és csendesség,-e két oldalból összeálló teljesség.Vagyunk a pillanat,mely ott él mindent napban,vagyunk a szeretet,langyos olvadás a fagyban. Végül itt ezen a ponton elengedődik minden.

és itt vagyunk,és ott vagyunk,mindig az adott pillanatban,megélve a legteljesebben és a tőlünk telhető legnagyobb nyitottsággal.