A világra homályos, őszi sötét ereszkedett. Tóni, ahogy szokásos volt, ma se tudott igazán elaludni. Magára húzta a puha plédet és figyelte a sötétséget. Csak figyelt. A sötétben mindig kicsit úgy érezte, hogy nem látható de mégis érzékelte fizikai valóságát. Érzékelte testét, az ágyat, a takaró puhaságát, a takaró alá is bekúszó őszi éjszakai lehűlő levegőt. Ahogy ott feküdt, egyszer csak apró neszezésre figyelt fel. Valaki Tóni ablakát kopogtatta. A fiú megijedt. A legnagyobb csendben figyelt, Pamm-Pamm , Pamm- Pamm - csak a saját szívverését hallotta és érezte, ahogy ereiben lüktetve áramlik a vér. Hirtelen a sötétség burkolta világ láthatatlanságában elkezdte nagyon is jól érzékelni a testét. A kopogás egy pillanatra megállt. Majd újra kezdődött. Tóni nagy nehezen felállt, a legnagyobb csendben lépdelt az ablak felé. Lába alatt a régi ház parkettája meg-megnyikordult, Tóni megremegett ijedtében. Az ablakhoz lépett és a tőle telhető legnagyobb bátorsággal kinyitotta. Nem látott senkit, csak egy apró kis fény villogott a sötétségben. Pamm- Pamm - épp mint Tónié.

- Van itt valaki? - suttogott bele ijedten a sötétbe.

Lassan a kis piros fény elkezdett mozogni és egy kisfiú rajzolódott ki a sötétségben. Hasonló volt mint Tóni, olyan más, elvont és különleges. Ő viszont nem valódi ember volt. Tóni kicsit rémülten vette észre, hogy átlát rajta.

- A piros kis jel, amit láttál, a bennem élő szellemlélek lüktetése - szólalt meg odakinn a sötétben valaki. Tóni tágra nyílt szemekkel figyelt.

- Ne félj , no - mondta a fiú - hasonló vagyok mint Te , csak én egy másik világból jöttem. A Láthatatlanok Városából.

- A  Lát-ha-tat-la-nok Városából? - kérdezte ájuldozva Tóni.

- Szeretnél velem jönni? - kérdezte a fiú, akiből Tóni csak a piros fénycsíkot érzékelte.

- Hát ... végül is - mondta félénken - nem sok minden köt ide. A szüleim, az emberek, mindenféle emberek a világban - tudod, köztük,  a láthatók között is mindig láthatatlan voltam. S most itt vagy Te és azt mondod, létezik, egy város, csak nekünk. Kíváncsivá tettél! - Tóni egyre izgatottabb lett.

- Van viszont valami, amit tudnod kell. Ha velem jössz, a tested megszűnik, az olyan érzékeléseid amik itt megvannak, ott nem lesznek meg. Ha velem tartasz, az különféle következményekkel jár - jól gondold át ! - figyelmeztette Tónit. Ha velem jössz, egy teljesen másik világhoz fogsz tartozni és nem biztos, hogy vissza tudsz jönni ide, mármint látható formádban.

- Nem baj. Itt se jobb, sose volt - heveskedett Tóni. Kész volt az indulásra.

- Gondold meg! Nem fog hiányozni senki, semmi innen? 

Tóni elgondolkodott, felkapcsolta a kislámpát és pakolni kezdett az útra.

- Állj meg! - állította le a fiú. Ott nem lesz szükséged semmire. Ahogy átlépünk, Te már nem az leszel, aki itt még jelenleg vagy. Érted? Komoly döntés! - mondta a fiú, de Tóni hajthatatlan volt.

Hát, akkor, ha minden tiszta, csak kövess, kövesd a piros kis fényt!

Tóni mezítláb, mackós pizsamájában felállt az ablakba, nagy bátran lemászott. Nem volt magasan az ablaka. Követni kezdte a láthatatlan fiút a sötét őszi éjszakába. Didergett, de minél közelebb volt a kis piros fényhez, annál jobban esett neki a finom melegítő hatás. Nem messze a háztól, a parkban Tóni egyszer csak egy zölden világító magas kaput vett észre, ami úgy nézett ki a semmibe vezet. A kapu előtt a kis piros fénypont újra végigfutott és kirajzolt egy alakot. A fiú, a láthatatlan fiú.

- Hát akkor? - suttogta. Itt vagyunk. Ha átlépsz velem, lehet soha többé nem fogsz tudni visszajönni. Legalábbis úgy, fizikai testtel, érzésekkel és érzetekkel, ahogy az itteni életedet élted.

Tóni nagy levegőt vett. Egy pillanatra hátra fordult. Arra gondolt, mi lesz itt ebben a világban, ha másnap a szülei nem találják a szobájában. Mit fognak gondolni, hova tűnt el. Ez már nem az ő baja - gondolta - mennie kell, mennie kell az övéihez.

- Menjünk - mondta - mielőtt meggondolnám magam.

A sötétben zölden világító kapu megnyílt , és Tóni zuhanni kezdett. Zuhant bele a sötétségbe miközben elvesztette a testét és végül egy ezüstösen csillogó gömbként érkezett meg új hazájába. Mellette pedig ott volt a kis piros fény is. A fiú.

- Figyelj csak! - szólt a fiú - és Tóni fülelt. Pamm-Paramm - ez hasonló mint a szív. 

- Nem vér lüktetése - hiszen a testünk megszűnt, más a létforma - mégis lüktetünk. Mindenki láthatatlan és mindenki szellemlelke fényesen lüktet. A földön való karakterünk határozza meg milyen színű lesz a fényünk. Ahogy átlépünk a kapun, megváltozunk, de mégis emberek vagyunk. Test nélküliek. Szervtelenek. Üresek. Tiszták. Itt mindenki más mint a Földön. Üdv a Láthatatlanok Városában- mondta a fiú.

Tóni figyelt. Csak figyelt. A várost örök fázós homály fedte, az emberek pedig csak szimpla fényekként léteztek. Senki nem érzett semmit de szólni, zizegni, susogni, pattogni mind képesek voltak. Talán így fejezik ki itt az érzéseiket - gondolta Tóni. Tanulnom kell ezt a létezést - egészen más mint emberként.

Hogy hiányoztak e neki a könnyek? - nem feltétlen hisz nem sok jó emléket hagytak benne régi életéből se, mégis ebből a másik világból kezdetben gyakran vágyott vissza eredeti életébe. Mégis tudta, hogy teljesen felesleges, hiszen itt adott az a létforma, ami odaát az ő régi világában rengeteg szenvedést okozott. Itt mindenki így, láthatatlan létezik, fényekként szállnak, időnként a fények végigfutnak és kirajzolják tulajdonosuk üres alakját. Csak az alakját hiszen a test és az érzések megszűnnek. Homályosan átlátszóvá lesz mindenki. Tóninak nem kellett sokat dolgozni hogy magáénak tudja ezt az Életet. Letisztult előtte, hogy az ő világában különleges kisfiú volt, hiszen ezüstös fénygömbként érkezett a Láthatatlanok Városába. Egy kis ideig még eszébe-eszébe jutottak az otthoniak, de sose , sose bánta meg, hogy a Láthatatlanok Városába költözött. Sokkal könnyebbé, egyszerűbbé vált létezése. Megszokta az ezüstös fény létet.

Míg odaát csillagévek teltek, a Földön csak hónapok. 

A Piros fiú egyszer csak váratlan ajánlattal érkezett az Ezüstös elé.

Megint választania kellett az Ezüstnek.

- Egy kis időre visszajöhetsz velem a Földre, ha gondolod.

Az Ezüst elgondolkozott. 

- Úgyse ismernének fel. Nem hisznek. Se varázsban. Se életben, vagy halálban vagy más létformában. Meg persze, anno testtel, lélekkel minden egyéb földi emberi kacattal együtt se voltam látható.

Végül a két láthatatlan fiú újra megközelítette a Földet. Emelkedni kezdtek míg ott lebegtek a zöld kapu előtt.

Az Ezüst végigsiklott az ekkor már tavasz eleji hűvöskés utcákon. Nem változott semmi. A szobája ugyanúgy állt, ahogy anno ott hagyta. Szülei nem tudták még feldolgozni a furcsa eseményeket.

Ahogy ott feküdtek az ágyban fiúkra gondolva, kopogás hallatszott az ablakon. Az apa lassan odament. Kinézett.

- Senki! - mondta majd visszament és átkarolta félelemtől is didergő feleségét.

- A fényeink nem minden földi embernek láthatóak - vigasztalta az Ezüstöt a Piros. Te talán Kiválasztott voltál, akinek lehetősége volt Létet váltani, hiszen Te , Te láttál, amikor senki más idelenn.

- Menjünk! - szólt az Ezüst. A zöld kapu megnyílt, Ezüst és Piros egymást előzve-cikázva zuhantak majd visszatértek a Láthatatlanok Városába. Ezüst soha többé nem ment vissza a Földre.