Pünkösd hétfő reggel, fekszem ágyamban,

a napocska már süt odakinn lágyan,

én csak fekszem, nem alszom, testem érzem,

mint ahogy egy fatörzs fekszik a réten,

körötte virágok, fejük lekonyult,

vizet rég nem láttak, csak a poshadt eső hullt,

fatörzsként fekszem a réten,

már nem vágyok, nem szeretek, semmit se érzek,

csak fekszem ott, kivágtak, nem fáj,

egy-egy erősebb széllökés forgat át,

forgok az ágyamban, sehogy nem kényelmes,

de felkelni fáradt vagyok már az Élethez,

végül a fatörzs rugalmasabbá válik,

a takaró szerte rajtam, testem magzatpózba vágyik,

a kutya kis feje ott a párnán mellettem,

érzem, kis pofája arcomhoz ér, ott van a lelkemben,

és csak fekszek ott magzatpózban, ki tudja hány hosszú percig,

a kutya kis pofája arcomhoz ér, farka nyugodtan fekszik,

a testem furcsán elernyedt, fáradt, végre pihen,

a napokban túl sok volt a neuron-harc a sejtjeimben,

túl sok emlék cikázott, kimerült testem-lelkem,

és most a kutyával összeérek, ott fekszik közel mellettem,

nyugodtan fekszünk, ki tudja hány percig,

és a reggel már nagyon kacsintgat, nem tudni hány óra,

hosszú percek teltek magzatpózban, feküdtem és vártam egy biztató szóra,

a kutya se mozdult, testünk nyugodtan feküdt,

az emlékek, szavak, fura, kritikus vigyorok elmosódtak,

húzott az ágy, nem adtam át magam se érzésnek, se szónak,

majd lassan , lassan mozdult meg a pünkösdi nihil,

lassan mozdult a tér, az ágy, a kutya és én,

mozdultunk mindannyian bele egy új napba,

hogy továbbforoghassunk egy újabb holnapba.