Léptél felém, engedtelek, megöleltél,

aztán meg én öleltelek meg,

telt egy óra és  könnyek peregtek,

hisz talán már nem is tudtam, mi az a szeretet.

Ott voltál egy térben, ahol zártan, védve magam  nem érezhetek,

minden olyan automata üzemmód és keresem a szeretetet,

de nincs, már nagyon rég nem tudom, mi az,

Te , talán Rád volt szükségem, hogy áttörjek egy falat,

megöleltél aztán én öleltelek meg,

olyan igaz volt, olyan valós szeretet,

furcsa mikor az érzés valós, nem nagyon érzem,

ahogy megöleltelek, természetesen fogyott a félelem,

aztán bennem egy csatorna nyílt, csatorna a lelkemben,

és e csatornán könnyek futottak át, mind oly rendetlen,

össze-vissza folytak le arcomon,

mintha gyógyítva siklottak volna végig a lélek-karcokon,

karcokon belül és kívül a lefolytak a könnyek,

lelkemről apró szorító, az utat elálló kövek görögtek,

mert Te Te voltál és Én Én és pár percre állt a pillanat,

az érzéseim idők végezetéig benn ragadnak, szóval csak sírjanak,

sírjanak ha tudnak, mikor egy ölelés elfogad és számítasz és szeret,

oly nagyon hiányzott már: vajon tudom, mi az a szeretet?