Mint egy fadarab mozdulatlanul az ágyon,

melledben a fura bánat, ami nyom,

mint egy kivágott fadarab, élettelenül

keresed erődet rendületlenül,

de kiszállt belőled, gyenge vagy,

kinn tomboló szél, besüt a halovány nap,

Te csak fekszel ott, rajtad a puha takaró,

ettől biztonságos, meleg, oltalmazó,

valami furcsa bénító érzés szögez az ágyhoz,

lelked itt már oly közel áll a halálhoz,

mert ki szólna, mégis ki érne hozzád,

a szeretet vajon merre vár rád,

és mégis, a kutya ott ül, nagy szemével figyel,

ott ül, mellőled ilyenkor nem megy el,

ott fekszik ő is a közeledben,

valami furcsa, megtévesztő erő nyom bele az ágyba,

egyetlen lökés, ülj fel, csinálj valamit! - semmi nem megy kárba,

de minek, minek kelljek fel ma?

Kinek az Élet, kinek a fejfa,

fel-alá jársz a lakásban, szél süvít kinn a határban,

fellökted magad, izmod újra feszül, tested kiválik

a nyomott állapotból,

hangtalan némaságod már csak belül nyom,

mozogsz, jössz - mész, a távolba nézve beleszédül lelked,

elszáll majd a fejfán az alábbi áll:

Élt, meghalt, pár év lepergett,

nyomott nem hagyott, egy-két nap és feledésbe réved,

a világ tovább él újabb sok-sok évet.

Így találkoztam a magasban vele,

ő volt az, az ikerlány, lelkem másik fele,

szólt hozzám, megölelt, végre ketten voltunk,

a szférák között a magasban lebegve siklottunk,

ne haragudj, hogy nem hittem az álmaimban, benned - mondom,

és ő arcomra könnyeket perget,

nem tudom, mindez az övé? vagy az enyém? - bizonytalan jelenleg,

így szól - tudtam, hogy odalenn nem hittek bennem - 

fejemet lehajtom, ő megfogja kezem,

lélekként, ketten egymásba fonódunk, vár a végtelen.