Ott vagy végre, pedig már nem vártalak,

szokatlan kavargásba fordult a létem,

féltem.

Minden idegszálam feszülten,

minden mozzanatot magamban élesítettem,

féltem.

Hiányoztál, de nem mertem tenni semmit,

a távol megsimította a közelit,

öl ez itt bennem? - magamat kérdem.

Időtlen percek, megáll, nem ketyeg,

tudom, ez már sose lesz ugyanolyan kerek,

lelkem megremeg.

A közeli néha a legtávolibb, érintésre vágyok,

közelíteni nem merek,

körülöttünk ember-fergeteg.

Csak a kis hangjelek, emberek, figyellek,

vajon elkapom a tekinteted?

Szám feszes, néma, a perc elpereg.

Gyomromban kövek, mozdulatlan lét,

tudom, ha felállok, futni leszek kész,

emberek, s a levegő köröttem remeg.

Szólsz hozzám, távolról hallak,

dőlök neki magamban a hideg kocka-falnak,

a hó kristályai gyors, kitérő választ facsarnak.

...és akkor elindulok, tempósan, szinte futnék,

szemem tán a belső könnyektől ég,

közel voltál végre de végtelenül távol,

úgy éreztem elvesztettelek félúton a határon,

szavam megakad, belül gyakran a szorongás éget,

mikor tudok, csak egy kis érzelmi levegőt remélek,

FÉLEK.