Kék sálak libbennek az égen,

tovaszállnak és csillognak égszínkéken,

ahogy a Nap átsüt rajtuk, fénylenek,

majd a következő percben vihar jő, fergeteg,

szél kap beléjük, sodorja őket a sivár határba,

egyik sál, megakad, beleakad egy ágba,

ott sír, könyörög, : - Madárka, madárka!

Fogj csőrödbe, s kérlek, vigyél a messzi világba! - 

de a madár nem hallja, fogja magát elreppen,

a sál így gondolkodik: látom nem lett helyem a lelkedben,

ott leng, felette szürke felhők, a sötétben hirtelen felvillanó fények,

a sál az ágon sír, magasan az égen villámok égnek,

a sál ázik, vajon eső? Vagy könny áztatja?

Döntse el az olvasó maga; képzelj el egy sálat,

halványkékes, légies, szállni talán még képes lenne,

ha a vihar nem tombolna körülötte s lelkében,

s most ott akadt az ágon, szíve a viharban kalapál,

úgy érzi, nem talál társra barátra többé már,

és mikor arra száll egy kismadár,

ő sírva könyörög, kérlek, fogj s vigyél innen,

messze ki e világból szállj el velem, de 

a madár nem figyelt rá többé, messze szállt az égbe,

a sál figyelte őt félve,

figyelte, mi lesz így velem? - kérdezgette,

mikor egy villám csapott az ágba,

a sálat égette, s az kábán hullt le az ágról,

világoskék lelke e percben többet megtudott a halálról,

mint egykor valaha tudta és képzelte,

ott feküdt a földön, körülötte már senki se,

a vihar lassan elcsitult, de lelke többé fel nem éledt,

gondolta magában: minek is így ez a rohadt élet?