Őszi, hideg fagyos november,

a tóparton ház, a házban egy ember,

magányos, kihalt és üres telek,

a szív már belül egészen reszketeg.

Messziről figyeltem a házat,

sűrű köd borította be a tájat,

sűrű, hideg, fojtogató massza,

az ember kijött,  az ajtót becsapta,

a sűrű ködben csak a szívem dobogását éreztem,

tudtam, hogy mi fog történni most éppen.

Lassan, csendben lopakodtam közelebb,

a hideg lefagyasztotta minden eremet.

Hála, léptem halk volt, mint remegő őzé,

közelebb érve már leláttam a víz fölé,

láttam az embert, ahogy kiment a mólóra,

s beszállt az oldalához kötött apró csónakba.

Érdekelt, mi lesz, mindig kicsit közeledtem,

a csónak lassan elveszett előttem az emberrel.

Évek teltek, hosszú nehéz évek,

én is idősebb lettem, pár gyertya leégett,

a ház ott állt megint , én a fák között figyeltem,

az ember eltűnt, nem égett a régi fény, megborzongott testem,

furcsa, borzongató szél fújta át a lelkem,

nagy levegőt vettem és a tóhoz közelebb mentem.

A csónak ott ringatózott a közepén nem volt benne ember,

pillanatok teltek, rosszat sejtettem, s amit láttam, beleremegtem:

a tó fölött egy alak lebegett felém, szemei karikásak arca fehér,

nehezen értettem, de tudtam hozzám beszél, csípett az őszi szél,

a tó és a ház környéke megfagyott a csendben, már semmi se rezzent,

aztán az alak hirtelen megragadott, fojtogatott majd belezuhantam a tóba,

belém fagyott a sikoly s már nem működtem szóban,

a tó bugyborékolt s én süllyedni kezdtem, mikor

az alak befele egyre beljebb húzni kezdett,

fehér volt arca arcomba vigyorgott,

kinn fagyos téli idő csikorgott,

utolsó emlékem hogy süllyedek a mélybe,

egyre lentebb a végtelen sötétségbe,

rettegek de nem jutok már semmiképp se feljebb,

süllyedtem s az iszapban végezte a testem.

Hamar megfulladtam nem fájt semmi sem,

már akkor anno, mikor figyeltem, tudtam ez lesz a végzetem,

egy ködös őszi novemberi esten, a tóba öl egy ott kísértő szellem.