Léted akár a Főnix, repülj, szárnyalj a magas égen,

táncolva örömmel, szeretettel, fénnyel, szállj szembe a sötétséggel!

Néha itt lenn oly magányos és szorongó, sivár,

belül lelked sokszor reménytelenül segítség után kiált,

belekiáltja fájdalmát a magas sötét égbe,

mélyre ereszkedik a lélek tavi mélyébe,

veszteségekkel küzd, gyászol és menne odaátra,

menne odaátra, hisz ott várja a lelki társa,

keresi, kutatja hogyan is mehetne,

úgy elmenne, messzire, de hogyan is lehetne?

Csukja szemét és áttér álom-országba,

hol egy varázslatos madár veszi a hátára,

nyitja szemét s a nagy madár már fenn vele az égen,

szárnyal a könnyed, széllel lengő létben,

bízik, úgy néz ki, a madár, kiben tán újra bízik,

vele lágyan a fények felé siklik.

Beleolvad és eggyé válik vele,

a madár lesz a lelki társa, a másik fele.

Végül pedig Te magad vagy a Madár, szállsz bele a Fénybe,

elhagysz mindent, mi e földi létnek örök sötétsége.

Sivák Enikő festményére