Csak ültem a mólón, az égen felhők úsztak,

napsütötte ősz volt, bennem végig érzések kúsztak,

vagy épp a csend, mi belül megtalált,

ott és akkor már semmi se fájt.

Csak ültem a mólón, fáradt voltam érezni,

a tavon hattyúk próbáltak meg-megkérdezni,

mintha beszélgetni próbáltak volna velem,

szemükbe nézve, az egész egyfajta sejtelem,

csak ültem a mólón, a hűvös őszi szél átjárta testem,

azt hiszem, ezt a fajta egyedüllétet kerestem,

nem érezni, nem szólni, külföldi gyerekek blablája,

én csak ültem és néztem végig a tó végtelen hosszában,

mögöttem emberek mocorogtak, magam voltam az emberek sorában,

felálltam, tovább, egy másik mólón verseket olvastam,

a levegő végre friss volt s én ott kinn végtelenül szabad,

s bár nem szóltam senkihez és tartottam a falat,

hisz mégis előtte ott benn te beszélgettél velem és visszahoztál,

ebben a világban velem csodákat alkottál,

és aztán ott kinn végignézve a tavon,

már nem fájt egyetlen kép se, mi fenn volt a belső falon.