Rég nem írtam semmit, tán már nem is tudnék,

egykedvűen, romokban, a pokolba zuhannék,

a napok egyre telnek, elnémult a lelkem,

elcsitult minden kisebb-nagyobb sejtem,

nincsenek nagy hullámok, bár lennének,

bár tudnám, hogy léteznek még valós vagy valótlan érzések,

nem kötődök, nem szeretek, nem örülök s nem is sírok,

ujjammal a fekete hamuba jeleket írok,

bár talán még érzek, fáj, ha őt bántják,

hisz ő az egyetlen, kiben bízok, ki közel áll hozzám,

és támadják, fikázzák, kicsinálják,

feldúl mindez s utálom mások minden szavát.

Védekezek és tartjuk az egységet,

nem engedek a gonosznak, s nincsenek is kérdések.

Amott persze, azok is a vicc-kategóriában,

elszigetelt-magányban élni egy családban,

szavakat keresek, félek tőlük, árad a csend,

benn oly egysíkú, tompa a rend,

egymás után csak telnek újabb, hosszú napok,

szavakat néha oly nehezen kapok.

Nincs mit megélni, nincs kapcsolódás és Lét,

(.....)

csak vagyok és valahol bennem mélyen,

vércseppek csepegnek az emberi létben.

Érints, szólj hozzám, emberből vagyok,

lehet, utoljára te teszed, s akkor utolsó kincsem

majd a te kezedben ragyog.