kép: Megellai Katalin

Felnézett az égre. Fenn a magasban ezernyi madár szállt. Vándormadarak voltak. Szálltak el, messze, egy melegebb és szeretettelibb helyre. Ő ott lenn a földön mint egy aprócska pont a Föld bolygón csak nézte és nézte a magasban elzúgó madárrajt. Elgondolkodott. Mik lehetnek? Talán vadludak? Igen, azok, hisz észrevette reptükben a nagy nyomtatott V- formát. A kora őszi lemenő Nap fénye ekkor még narancsba borította a látóhatárt és narancsos fényekkel árasztotta el a Földet. Ő csak nézte és nézte a temérdek madarat, ahogy a finom langyos meleget adó fényekben szálltak. Szárnyuk itt-ott meg-megcsillant, reptükben vidáman hangoskodtak. Kihangoskodták a világnak, hogy senki és semmi nem állíthatja már meg őket. Összetartva együtt tartanak új otthonuk felé. A Földet még itt-ott elérték az utolsó napsugarak. Ott állt ő, valahol a sakktábla-szerű búzamező közepén és figyelte a feje felett zúgó, búgó, csapkodó, hangoskodó madár rajt.

Egyszer csak nekiiramodott. Futott, futott utánuk.. Hééééé!!!! Várjatok! Jövök én is! - kiáltotta torkaszakadtából, mire a leghátsó madár visszafordult. Leszállt mellé. Nagyobb volt mint ő. Nyaka a magasba nyúlt. Felpattant a vadlúd hátára, belekapaszkodott nyakába és lassan felemelkedtek. A Föld egyre távolibbnak tűnt számára. Végtelen volt és szabad, végre fenn szállt a vadludakkal a kék égen. Együtt szálltak melegebb helyek felé, ahol az ő szíve is kicsit átmelegedhetett. Lassan megszerette a vadludakat, eggyé vált velük. Szálltak szélben, esőben, napsütésben, áztak és száradtak, de mindig, mindig együtt voltak. Neki pedig csak ez számított. Az, hogy együtt velük tarthatott valami új, valami melegebb, valami mélységeiben tisztább hely felé.

Valahonnan a messzeségből, Napon, Holdon és csillagokon is túlról Isten végig követte, figyelte őket, vigyázott rájuk a hosszú úton, melyet ő - ki egykor a sakktábla-szerű búzaföldről figyelte a ludak vonulását - most velük tartva ugyanúgy megtett.

A hosszú út után egy melegebb földön leszállva a V-alak vezére így szólt hozzá:

Ezúttal méltó lettél arra, hogy magunk közé fogadjunk. Ekkor egy toll hullt alá az égből. Egy vadlúd tolla, egyenesen eléje. A napfény melegen simogatta a tollat, ahogy felvette, kezébe vette és szőke göndör fürtjei közé tűzte. Ekkor indult be igazán a varázslat. Ott állt ő, és a szőke göndör fürtős lány lassan vadlúddá változott, hogy új csapatával tarthasson mindörökké. Ettől a perctől összetartoztak,ő is a vadludak közé került és a következő tavasszal-nyáron már a magasból kémlelte a Földet....a magasról kémlelte a sakktábla-szerű búzaföldet, ahonnan anno elindult a hosszú útra.