A szeptember mindig tartogat kincseket:

Az utolsó napsugár az ablakon beinteget,

az ég utoljára világoskék a magasban,

a bárányfelhők állnak a mennyei habokban.

A reggeli világ csendes, hűvös és tiszta,

de a napsugár már ekkor se ritka,

fényei még gyengébbek, de egyre melegszik,

délutánra még egész jó nyár kerekedik.

Az embert még az utolsó napfény élteti,

de egyszer vége szakad majd őnéki,

helyét átveszi eső és sötétség,

megvolt, múló, eloszló reménység.

De addig élvezzük, míg Nap Úr ragyog az égen,

melegíti szívünk, hogy senki se féljen,

úgyis jönnek még hideg, esős, őszi téli napok,

azokra ráérünk majd akkor és ott.

Addig pedig élvezzük, nincs szél, se eső,

a levegő áll, a Nap süt, száraz a kő,

néha jöhet egy-egy gyors zápor,

meleget enyhít és a felhő tovább csámborog.

Élvezzük míg lehet, élvezzük a nyarat,

szeptemberi ' indiános' , még meleget arat,

bizakodva nézzünk a hosszú,hideg esős őszre,

eltűnésre lehetőséget adó sűrű ködre.

Végül ha ott leszel, belesétálsz némán,

egyenesen, mosolyogva minden egyes Isteni tréfán,

majd ha egyszer, innen messze ott leszel magányodban,

ott lesz valaki, kinek fülébe súgd, mi hogy zajlik a  te világodban.

Hogy ez a valaki ki lesz, itt és most még nem tudhatod,

de olyan lesz, ki a csendet is érti és befejezi minden ki nem mondott mondatod.