Mindig is bohóc voltam, bohócként éltem,

játszottam a félelemmel, szeretettel s fénnyel,

hiába törekedtem, gyakran elbuktam,

mégis mindig mulattam és mulattattam.

Elvárták tőlem, hogy idomuljak a hamishoz,

közben érzések tekergő kígyója agyonmosott,

sok elfojtott érzés, s a kígyó egyre elfojtott,

szívemet körbetekerte, méreggel beoltott.

Hogy mire vágytam? Fényre és szabad tisztaságra,

fényre, békére és igen időnként szótlan magányra,

idővel viszont az is fájni kezdett,

a szív a kígyó szorításában egyre csak reszketett.

Mégis minden alkalommal a színpadon álltam,

tudtam már nagyon rég, hogy itt gáz van,

hogy egyszer a bennem élő bohóc megunja a játékot,

ekkor már lelkéből egyre inkább könny csorgott.

Viszont megtartotta magának, tudta ez fontos,

keményen állni és nem mutatni mindezt a fronton,

a csatatér felajzott, a nézők kábulatban,

a bohóc vidáman tekerte bicaját a kötélen a magasban.

Tudta, ez a játék nem biztonságos,

lelke kimerült, idegei fáradtak már most,

végül is, igen hosszú évekig bírta,

nem lehet rá panasz a cirkuszigazgatóiban.

Végül aztán fentről szegényke zuhant egy nagyot,

a nézők aggódva lesték, ahogy felállt majd összerogyott,

nem mulattatott többé, nem volt vidám bohóc,

lelke elfáradt ahogy évek óta csak loholt.

Megállt, a nézők döbbentem figyeltek,

a bohóc arcán most könnycseppek pihentek,

majd lassan cseperegni kezdett, a cirkusz is beázott,

a bohóc arca könnyekben elázott.

Végül így lett őszinte, hisz nem a játék a lényeg,

s hogy mit kell mutatni, milyen képet?

A valósat és nem egy ál-könnyedet, szépet,

a bohóc lassan a porondról lelépegetett.

Mögötte egy kislány, lassan követte,

a bohóc érezte, ahogy apró árnyék övezte,

"Ne félj"- szólt a kislány majd szívből megölelte,

ekkor a bohócnak kicsordult a könnye,

Innentől ketten folytatták útjukat, barátok lettek,

őszintén, tisztán és teljes szívvel szerettek,

a bohóc végre újra emberré. emberivé lett,

nem egy alak kit a környezete elvárásai festenek,

olyanra milyenre ők akarják látni,

nem törődve azzal, hogy neki belül mégis fáj valami.

Miért nem lehet ember? - üvöltötte magában sokszor.

Egyszerű, érző, őszinte és tiszta, nem egy kifestett 

játék a cirkuszban.

A cirkuszban, amit sokszor családnak hívunk,

életünkben fénnyel és sötéttel csatákat vívunk.

Néha botlunk, majd felállunk, dühöngünk és sírunk,

előttük viszont mindig is a bohóc forgatókönyvét írjuk.

Míg aztán egy szép nap a cirkusznak úgyis vége,

sírokra kerül e vers a bohóc képével,

a vihar kirobban, villámok csapnak a közeli fába,

mindenki elesik a végső csatában.

Az marad állva ki végig erős volt és jól játszott,

légy erős, még ha szíved-lelked belül fáj is ott,

egy bizonyos, kevesek által érzékelt ponton,

folytasd a játékot és légy kemény a fronton.