Ki tudja, merre jársz az égi mezőkön át,

közted és köztem mégis keskeny a határ,

éreztem, mit éreztél, szívünk együtt dobbant,

a magányba könny és szomorúság csobbant.

Veled akkoriban egy hullámhosszon voltam,

éreztelek, beszélgettünk és tudtam minden jól van,

úgy ahogy van.

Nem féltem a haláltól, nem tudtam, hogy mi lesz,

aztán elindultál és vártak a sínek,

hangos robajjal közeledett a vonat,

szívem remegett és érezte a falat.

Érezte a szíved körüli mély és vastag falat,

mely tán akkor robbant darabokra a vonat alatt.

Kerestem én Flórát, segítsen rajtam,

nem tudtalak feldolgozni se éjjel se nappal,

sokáig tán te húztál, veled akartam menni,

mert úgy gondoltam ebben a világban, mi elnyel az a semmi.

Ugyanolyan kitaszított, különc és magányos voltam,

kit a világ csak elvisel, mindegy, élve vagy holtan,

azt gondoltam senki se venné észre, ha lelkem veled megy,

mégis maradtam de sokszor rossz volt nélküled.

Sokszor gondoltam, talán eltűnnék hirtelen

mint a hóban a vadnyom egy téli éjjelen,

próbáltam illeszkedni a földi világba,

megérteni miért küzdünk itt az itteni csatában.

Te elmentél, feladtad, bár itt lehetnél még,

megtanítanám neked, hogy bármilyen is a mélység,

mindig van új nap és új remény.

Most ti is biztos együtt, Flóra és Te ott fenn a magasban,

beszélgettek a vadnyomról a téli havasokban,

és Oh, Szív nyugodj!, nyugodj ott fenn békében,

éreztelek és minden sejtem érzi, miért mentél el.

Elfogadtam,hogy itt kell harcolni és megpróbálni élni,

bár szívem kis teste sokszor hangtalan vacogva kéri,

melegítsen a szeretet és adjon erőt élni.

Végül egy csillag fentről rám néz, tudom te vagy az,

sok csillag-társaddal körém gyűlsz és rám veted fénysugarad.