Hideg, didergő vasárnap délután,

kinn szelek fújnak, egy álom téged vár,

fejed lehajtod, válladon puha pléd,

puha, simogató, édes melegség.

Próbálnál aludni, szemed lecsukod,

fejed kavarog, szíved zakatol és

a madár elrepül, és végül nem tudod,

hol ér véget az út, magadban kutatod.

Mi minden vár addig itt ezen a Földön,

a madár szabadon repül vagy sorsa lesz a börtön?

A világ börtöne lesz ez vagy saját szíve zárja,

ki tud e majd repülni, ki a tág világba?

Kitágul e a világ mely mindig szűk volt,

szűk, nyomó, levegőtlen, sokszor fekete-fehér folt,

színt kap e mi színtelen, reményt kap e a bánat,

hosszú ez az élet,néha örülünk, néha pedig fájhat.

Érzékenységünk falakat és ajtókat dönget,

az égből apró tollpihék lefelé pörögnek,

a Földre érve angyalokká válnak,

Angyalokká, kik Csodákat tartogatnak a világnak.