A lélek néha elszorul a csendben,

furcsa állapot, káosz a rendben,

belül sodor a feszültség,

hasad megfeszül és már nincs kép

szíved egyre csak hangosabban dobog,

nyugodni vágyik,de hagyod,

hadd pörögje ki magát, már nem tudod,

mi az, ami öröm s mi az, mi fáj,

sokszor csak a csendes üresség van és

minden lezár.

Mondanád, feszít, erőt viszel bele

de a szó remeg, fél, menekülne,

végül leszáll a holdfényes éjszaka leple.

Szavaid ott valahol mélyen pihennek, alszanak,

máskor vulkánként törnek ki és találnak utat.

Érzed, valami kirobbanna fel az égbe,

bele a térbe, egészen ki a Végtelenbe.

Végül végigcikázna a bolygók és a csillagok között,

minden, mi belül él, egyszerre reszket és pörög,

robban, nevet és sír,

lélegezni kezd, majd magától jön a rím.

Útra kelnek a félelemben izzó szavak,

csak mennek, egyre kapcsolódnak,

s bár a közvetítő hang talán furcsa,

de megjelennek a térben,

mondatokká lesznek és elszállnak az égben.

Feloldódnak a csillagok mellett,

végig a Tejúton egy üstökös kerget.

A szavak néha félnek, megbújnak a mélyben,

néha reszketnek és fáznak,

egyetlen meleg, biztonságos ölelésre vágynak.

Kimondva őket néha azt érezzük rosszat teszünk,

írva könnyek között pedig föléjük emelkedünk.

A hang menekül egyre beljebb,

a betű pedig minden egyes érzést kifele kerget.

A has, a mellkas megremeg, a torokban az érzés,

a Hold fénye megérint és jön egy újabb lépés.

Új út a szavaknak, melyeket néha nem tudjuk,

valójában ki hall,

vajon ember -e , Isten vagy angyal,

vagy épp más segítő lények, kik mellettem 

vannak, hogy ne féljek.

Ha a szavak sokszor meg is akadnak,

tudom, egyszer az égbolt sávjain csillagokat aratnak,

A csillagok egyenként a szív lakói lesznek,

fénylenek és mindig szeretnek.

Végül pedig olyankor, ha elszorul belül,

könny, feszültség , fájdalmas érzések

és a testet - lelket átjáró szabad levegő és szeretet,

mind eggyé vegyül.